Mitúban már voltam egyszer négy éve, de madarakból sokmindent otthagytam, úgyhogy idén is vissza kellett menni, most csapattal. Mitú Vaupés tartomány fővárosa a Vaupés folyó partján, a brazil határ mellett, de fővárossága ellenére egy meglehetősen kicsi, egyszerű település, egy reptér köré építve. Ez most is kicsit megnehezítette a közlekedést, gyakran kellett megkerülni a repteret. Mitú is egy távoli izolált település, csak hajón vagy repülőn lehet eljutni ide. Egyáltalán nem olyan turistaközpont, mint Puerto Inirida. Hát, mit mondjak, nem történt meg az a változás ezidő alatt, mint ami Puerto Iniridában végbement. Azt leszámítva, hogy heti egy helyett jóval gyakrabban jár repülő és már nem csak Bogotából, meg hogy a kedvenc esti sütödém felvette az étlapra a töltött arépát és a hamburgert, más változást nem érzékeltem. Ennek megvan az az előnye, hogy habár Mitú nem túl gazdag és fejlett település, olyan autentikusabbnak hat.

Habár van strand, a folyóparton egy kellemes korzó bárokkal, de semmiképpen sem a települést jelölném meg első számú látnivalónak. A környező közösségekben viszont vannak olyan dolgok, amiket érdemes megnézni, meg igazi esőerdő van mindenfelé, annak minden szépségével és kihívásával.

Múltkor nem sikerült megtudnom, hogy a nem madarász turisták mit csinálhatnak itt, bár múltkor nem is láttam sima turistát. Most viszont láttunk, nem is egyet, sőt, a visszagépen rajtunk és egy másik madarászcsapaton kívül majdnem mindenki nem madaras turista volt. A strandon is belefutottunk egy, a Vaupés folyóban vígan sörözgető turistacsapatba. Kis nyomozgatás után úgy fest, hogy komplett csomagokat lehet rendelni Mitú környékére, amik magukban foglalják a legszebb helyek felkeresését a környező indiánközösségekben (itt is szinte minden terület a településen kívül indiánközösségekhez tartozik), az indiánok, kultúrájuk és gasztronómiájuk megismerését, meg persze a strandolást. Az itt is meglevő, esőerdőből kiemelkedő hatalmas gránitsziklák (na azért nem akkorák, mint a Cerros de Macuviare) elég látványosak, a kilátás a végtelen dzsungelre is szuper róluk, van jópár szép patak és folyó, zuhatagokkal és vízesésekkel. A szállásunkon volt pár srác, akik jóeséllyel kenu/kajaktúrát nyomtak. Szóval alakulnak azért a lehetőségek a nem madaras turistáknak is.

Lehet balszerencsénk volt, mert Mitút is pont üzemanyaghiány sújtotta ottjártunkkor, emiatt az első napokban félnapos áramszünetek is voltak. Az áramszünetek végül eltűntek, meg elvileg a benzin is megérkezett az utolsó napunkon. Azt leszámítva, hogy az áramszünet előtt el kellett menni sörért, mert érthető módon az áramszünet előtt kicsivel minden bezárt, meg hogy néha a tuktukért egészen pofátlan összegeket kértek, más hatással nem nagyon volt ránk.

Íme néhány életkép Mitúból és környékéről:

A hozzánk hasonló madarászok nem szeretnek befizetni csillagászati összegeket egy-egy híres és nagy madarászturizmussal foglalkozó irodának, amikor egzotikus helyekre utaznak, hanem inkább megpróbáljuk magunknak leszervezni az utat, jóval kevesebb pénzért. A világon mindenfelé van sok ilyen hozzáállású madarász és szerencsére mindenféle fórumokon megosztjuk egymással a tapasztalatainkat túrabeszámolók formájában, ami hatalmas segítség a szervezésben.

Puerto Inirida néhány éve még csak egy nem túl ismert úticélként szerepelt a nemzetközi madarászközösség köztudatában avagy néhány független madarászok útibeszámolójában. Azóta jó sok profi madarász járta a környéket és előkerült néhány egészen szuper madárfaj, köztük addig nem ismertek vagy olyanok, amik Iniridán kívül jelenlegi ismereteink szerint csupán egy-két, néha jelenleg nem megközelíthető helyen láthatóak. A nagy és drága, madarászokat utaztató leghíresebb nyugati cégek is elkezdtek csoportokat hordani Inirídába és ezzel párhuzamosan kiépült az infrastruktúra is a madarászoknak. Például a talán legprofibb gájd, Jota, egy páréves trip reportban még a Kenke közösségben lakó kisfiúként szerepel, aki érdeklődik a madarak iránt, ma már az egyik legprofibb madaras céget vezeti. Úgy jellemezték a beszámolóban, hogy a jövő madarászgájdja és milyen igazuk lett. Bár az irodája egy kínai kacatbolt egy másfél négyzetméteres sarka, mégis a legnagyobb cégek is vele dolgoztatnak, nem mellesleg tavaly megnyitotta a saját szállását is a közössége területén. Mondjuk az is igaz, hogy három éve még 150.000 COP-ot (kb. 13.000 forint) és ebédet kért egy nap vezetésért, ma már kerek egy milliót (kb. 90.000 forint). Mondjuk tényleg nagyon jó gájd. Egy régi ismerősöm Villavicencióból pár hónapja áttette a székhelyét Iniridába, mert mostantól itt fog gájdolni, de azt is mondta, hogy hoznak még embereket még idén betanulni, hogy jövőre legyen elég madarász vezető. Szerencsére ő négy napra kért annyit, mint Jota egyre. Vezetőt sajnos muszáj felbérelni, mert sok helyszínre, amik indiánközösségekben vannak, nélkülük nem lehet bejutni.

Inirida a hagyományos síkvidéki esőerdőkhöz képest kényelmes és könnyű terep, ami sokszor még jól is néz ki. Sőt, sok madár van. Vannak esőerdők, ahol kínkeservesen kell küzdeni, hogy egyáltalán madarat lásson az ember, de itt mindenhol van bőven, ráadásul szuperfajok. Teljesen logikus, hogy egy ilyen adottságokkal rendelkező vidék ilyen gyorsan berobbant a madarászok legfontosabb kolumbiai úticéljai közé. És ki tudja, hol van még a vége, nagyon sok nem teljesen felderített terület van még Inirida környékén, ahonnan előkerülhetnek még nagyon jó madarak, amik még vonzóbb és fontosabb úticéllá változtatják Iniridát.

Mituhoz, meg Kolumbia többi részéhez képest meglehetősen sokba került nekünk a madarászás (bár ez részben a benzinhiány miatt volt), de nemzetközi viszonylatban még mindig egészen olcsón jöttünk ki, Amazónia mindenhol sokkal drágább. Hajnal 3 és 5 között keltünk minden nap, általában tartottunk ebédszünetet és sziesztát, de néha csak sötétedés után tértünk vissza a településre. Szerencsére a nem túl száraz szárazévszak miatt a klíma nem volt annyira pusztító, de így is kemény volt, rendesen lefáradtunk, de megérte. Több, mint 260 madárfajt láttunk, köztük rengeteg olyat, amik máshol nem vagy nem nagyon vannak, vagy álommadárfajnak számítottak és amik miatt Amazónia abszolút top úticél nekem.

Legutóbb, amikor a kolumbiai Amazóniában voltam, nem sikerült túl jól a madarászás, sok nagyon jó madarat nem láttam. Ez eléggé zavart. Azóta telt az idő, beszélgettünk a madarász kispajtásokkal, és végül úgy alakult, hogy ismét irány Kolumbia, azon is belül elsősorban Amazónia. Ráadásul most nem lesz lacafaca, megfelelő erőforrásokkal, megfelelő felkészültséggel, Mitun kívül még legalább 3 másik helyszínen, másfél-két hónap alatt remélem mindent látni fogok a kolumbiai Amazóniában, amit szeretnék. Az első három hétre még társaságom is van, négy vérprofi trópusi madarásszal vágunk neki a nagybetűs esőerdőnek, az első megálló Puerto Inirida.

Puerto Inirida egy kis település az Inirida folyó partján, a venezuelai határ mellett. Út nem vezet oda, csak hajón vagy repülőn lehet megközelíteni. Turisztikai szempontból az utóbbi néhány évben futott fel igazán. Inirida mellett vannak a világörökség részét képező Cerros de Macuviare hegyek. Mivel madarászni jöttünk, ez sajnos nekünk kimaradt, csak a repülőből láttuk, de igazán impozáns látvány, ahogy a végtelen esőerdőből kiemelkednek ezek a bazinagy gránithegyek, egyszer jó lenne megnézni. További opcionális programok az idelátogatóknak a folyami delfinnézés (egyszer hajókázás közben belefutottunk egy nagyobb csapatba és bő negyed órát sodródtunk köztük, miközben néha a hajótól néhány méterre bukkantak fel levegőért, nem volt semmi), vagy a települést körülvevő indián közösségekben mindenféle programok, kirándulások, bemutatók, stb. Sőt, még strand is van az Inirída folyó partján.

Inirida amazóniai viszonylatban egész nagy település, a turizmus mára már elég meghatározó, jó sok turista érkezik, nem csak heti egy gép van, hanem naponta több is. Szinte mindent lehet kapni, habár kicsit drágábban mint máshol Kolumbiában, de egyáltalán nem horror áron. Mindenhol a készpénzt preferálják, de van működő ATM.

Elvileg a turizmus csak az utóbbi években kezdett felfutni, úgyhogy érdemes még mostanában menni, mielőtt nagyon elszállnának az árak, mert ahhoz képest, hogy milyen élményeket adnak, egyáltalán nem kérnek sokat egy-egy programért/kirándulásért. Bár lehet, hogy nem fognak elszabadulni az árak, de ki tudja.

Ahogy az ilyen izolált helyeken lenni szokott, a közlekedés alapja a tuktuk vagy a mototaxi, a folyókon a motorcsónakok. Ottjártunkkor éppen nem érkezett benzin a faluba, amin az se segített, hogy Trump pont akkor lerohanta Venezuelát. Emiatt az Orinoco Venezuelával közös szakaszán megtiltották a hajózást, valamint mivel a benzin is onnan jött volna, elszállt az esély, hogy hamar megoldódjon a hiány. Habár a hadsereg egyszer küldött valamennyi üzemanyagot egy C-130 Hercules-sel, de azt elsősorban maguknak, meg az áramellátáshoz hozták. Így maradtak a napi egyszeri/kétszeri négyórás áramszünetek, valamint a szabadrablás a fuvarozás piacán. Akinek volt még a spájzban egy kis tartalék benzin, az nem restellt akár négyszeres árat is elkérni egy-egy fuvarért. Nincs mese, kellettek a madárfajok, úgyhogy kifizettük.

Mint Amazóniában sok helyen, itt is a település körüli összes terület indián közösségekhez (comunidad) tartozik, ahova általában utazási ügynökségeken keresztül kell bejelentkezni és belépőt fizetni, amihez gyakran kötelező kísérő is jár a közösségből. Ezek a közösségek viszonylag nagyfokú autonómiát élveznek Kolumbián belül. A terület az ő tulajdonuk és kis túlzással minden szabályt is ők hoznak meg rajta. Ha jól értettem, több kolumbiai törvény alól is felmentésük van. Némelyik közösség nem szállt fel a turizmus vonatra és szinte be se lehet menni, de némelyik egész profi módon alkalmazkodott az új lehetőségekhez és beengedi a turistákat/madarászokat, esetleg programokat kínál, sőt némelyik teljes csomagot, szállással, étkezéssel, ilyenek. Voltunk olyan közösségben, ahol a kapitány (így hívják a közösségek főnökeit, akiket egyébként időről időre maguk közül választanak a közösség tagjai) a közösségi házban fogadott minket, a ház végében egy emelvényen, a főnök székében. Mesélt kicsit, jó madarászást kívánt, aztán amikor végeztünk, el is búcsúztatott minket.

Apropó, turizmus és indián közösségek. Úgy érzem, hogy az indián közösségek hagyományos életmódjának megszűnése és modernizálódása nem most, hanem jóval korábban történt. Ezekben a modernizálódott, de mégis kicsit perifériára szorult közösségekben elég nagy a szegénység. Szeretném azt hinni, hogy a fenntartható, értelmes turizmus inkább lehetőség nekik.

Kábé egy hétig kergettük a kismadarakat Iniridában. Madarászoknak kötelező célpont Amazóniában Inirida, sok madárfajt csak itt lehet látni Kolumbiában, de nem madarászoknak is tök jó ötlet eljönni ide. Mituval ellentétben itt tényleg vannak látványosságok és programok, tök jó az infrastruktúra, de a legjobb, hogy nagyon barátságos az esőerdő. Amikor nézem a dzsungelekben játszódó kalandfilmeket, néha arra gondolok, hogy haha, lepkék, virágok meg ilyenek mindenhol, de hol az iszonyatos pára, a rohadt meleg, a rengeted rovar, amik csípnek/harapnak, az áthatolhatatlan dzsungel, ahol alig lehet látni állatokat, úgy kell keresni őket, meg ilyenek. Na, Iniridában az esőerdő szinte pont olyan, mint ezekben a filmekben. A klíma, habár durva, de most a nedvesebb száraz évszaknak köszönhetően nem volt olyan vészes. Alig vannak kellemetlen rovarok, gyakran nem áthatolhatatlan a növényzet és egészen átlátható, ráadásul a white sand forest-ek egészen jól is néznek ki. Csomó szép állat, lepke, majom, ilyenek, a folyóban delfinek úszkálnak, a part és a légtér tele madárral, szóval tisztára, mint a hollywoodi kalandfilmekben. Nyugodt szívvel ajánlom Puerto Iniridát, sokkal menőbb és olcsóbb, mint mondjuk Costa Rica síkvidéki erdei (bár emlősből meg hüllőből/kétéltűből jóval kevesebb van). Mondjuk Costa Ricával ellentétben spanyol nélkül azért nehézkes boldogulni.

A végére néhány tapasztalat/jótanács, ha valaki Puerto Iniridába jönne.

• Elvileg a száraz évszakban (november-március) mentünk, de azért jó néhányszor sikerült alaposan eláznunk. Az eső mondjuk zavaró, de sokkal fontosabb, hogy ilyenkor alacsony a folyó vízszintje és csomó helyre be lehet jutni gyalog, ahova esős évszakban csak csónakkal. A folyó is szebb a homokpadokkal amikor alacsony.
• A világon egyedül itt él a flor de inirida nevű növény, ami nem csak szép, de különleges is, többek között azért, mert elszáradva is úgy néz ki, mint amikor él. A környék szavannáin rendszeres, bárhol bele lehet botlani
• Cerro Macuviare – én kihagytam sajnos, más ne tegye. Mivel kb. 2 órára van gyors hajóval, korán indulós, bő félnapos túra, de van többnapos verzió is.
• Hal, hal, hal – bár a leggyakoribb fogás a hal Puerto Iniridában, a településen azért elérhetőek nem halból készült ételek, az indiánközösségekben viszont kizárólag halat ettünk. Igaz, hogy ezek az édesvízi halak jóval finomabbak, mint a mi tavi halaink, meg változatosan készítik el, de egy idő után már vadásztam a hamburgert, amikor választhattam, mit eszek. Marhasültet, ahogy Kolumbiában általában, itt sem szabad enni, mert szörnyen rágós.
• Áramszünetek alatt minden üzlet/hely az utcán tárolt aggregátorral termel áramot, úgyhogy ilyenkor az egész település búg és büdös az aggregátoroktól. Mivel mindenhol volt aggregátor, szerintem az áramszünetek elég rendszeresek lehetnek, nem csak nekünk volt balszerencsénk.

Kolumbiából hazafelé jövet még beugrottam Costa Ricába meglátogatni egy nagyon jó barátomat. Costa Rica tökéletes célpont a trópusi élővilággal való ismerkedésre, kényelmes, biztonságos és profi infrastruktúra épült a turizmusra, nem kell dzsungelharcosnak lenni, hogy olyan állatokat láss, amikről általánosban biosz órán meséltek. Kolumbiában is vannak ilyen részek, de néha fel kell adni a kényelmet és kőkeményen megdolgozni a fajokért, cserébe jópár olyan dolgot lehet látni, ami máshol nem nagyon van. Habár Costa Rica tök jó meg kényelmes ország, gazdagabb, fejlettebb és talán tisztább is, mint Kolumbiában sok hely, de nem nagyon tudtam Costa Ricára koncentrálni. Első estémen San Joséban csak azon járt agyam, hogy igazán alakíthattam volna úgy, hogy pár nappal több jusson Kolumbiára, a vége elég sűrű lett ott, nagyon szívesen maradtam volna még.

Kolumbia közel sem az első latin ország volt, ahol több időt töltöttem, de előkelő helyre került a kedvenc latin országaim listáján. Nem csak az eszméletlenül változatos természet és a madarak miatt. Van egy olyan nehezen megfogható dolog, amit néhányan csak sabor-nak neveznek. Ez az a dolog, ami miatt nem nagyon megyek Latin-Amerikán kívülre, ha hosszabb időre veszem a hátizsákom. Talán a latin kultúra, az emberek és a hihetetlen természet összessége adja a sabor lényegét. És Kolumbiában nagyon masszívan megvan a sabor. 

Kolumbia a madárfajok száma (és biodiverzitás) szempontjából a világ Nr. 1 országa. Még most is szinte minden évben találnak 1-2 addig nem ismert madárfajt. Nem véletlen vettem célba Kolumbiát, a madarászoknak igazi paradicsom. A Kolumbiában töltött napok kábé 60%-át töltöttem madárkergetéssel. Ezalatt 784 madárfajt láttam, ami nyilván lehetne több is, de a körülményeket figyelembe véve (a felkészültségem és fajismeretem hagyott némi kivetnivalót maga után, főleg egyedül toltam jogsi nélkül, mérsékelt erőforrásokkal, stb.) azért nem olyan rossz, elégedett vagyok.

Bő két hétre volt útitársam, de főleg egyedül nyomtam most is, mint általában. Az idő nagyobb részében madarakat kergettem, de bőven hagytam időt hagyományos turiskodásnak és a kultúrának is. Azért is tolom egyedül, mert a hardcore madarászok torkán nehéz lenyomni a múzeumokat, strandokat, diszkókat, a nem madarász utazók torkán meg nehéz letolni a hardcore madarászást. De nem baj, egyedül nem rosszabb, sőt. Néha kényelmetlenebb és drágább, de sok szempontból jóval élvezetesebb és szabadabb egyedül menni. És nem is feltétlenül magányos. Nagyon sokan tolják egyedül és velük mindig össze lehet bandázni ha épp úgy van. 

Meglepő módon Kolumbiában szinte kizárólag európai utazókkal találkoztam. Megdöbbentően sokan voltak a franciák (maradt egyáltalán valaki még Franciaországban? :D), aztán a hollandok, németek és svájciak. Két dolgot hallottam tőlük nagyon gyakran. Az egyik, hogy én vagyok az első magyar, akivel Kolumbiában találkoznak. Ennek lehet alapja, a Costa Ricából bő két hétre átugró kispajtásomat leszámítva egyetlen magyarral találkoztam, egy egyedül utazó lánnyal, ő most még Guatemalában nyomja. A másik, amit nagyon gyakran mondtak pedig hogy Budapest mennyire király város, mennyire szeretik és mennyire jó nekem, hogy ott lakok. Azért ez menő, nem gondoltam, hogy Budapest ennyire népszerű Európában. 

Egyetlen szívfájdalmam az volt, hogy nem voltak helyi vagy majdnem helyi utazók, akik az Argentína-Chile-Uruguay körömön rengeteget tettek hozzá az élményhez. Azért ők otthonosabban mozognak a latin világban. Cserébe kiderült, hogy mennyire egy húron pendülök általában a franciákkal és hollandokkal, főleg azokkal, akik több hónapra és nagyobb körutazásra jöttek. Tök vicces volt, hogy az utolsó hetekben már lépten-nyomon régi ismerősökbe botlottam. Végülis Kolumbiában nincs rengeteg utazó és nagyjából ugyanazokat a helyeket nézi meg mindenki, így valamennyire törvényszerű az újra találkozás. 

Helyiekkel kevesebbet vegyültem, mint máskor, viszont amikor igen, akkor mindenki kedves, barátságos és segítőkész volt. Ez amúgy igaz általánosságban a kolumbiaiakra. Az is feltűnt, hogy mennyire megbízhatóak. Ha valamit megbeszéltünk akkor az úgy lett, ahogy megbeszéltük, nem volt mentegetőzés, apróbetűs rész vagy kavarás utólag. Láttam már olyan országot, ahol ez nem ennyire általános.

Egy fejjel magasabb vagyok a kolumbiai átlagnál, meg kék szemű, úgyhogy nagyjából másfél kilométerről látszik, hogy külföldi vagyok. Ennek voltak hátrányai. Sajnos néhol elég nagy a szegénység és a kéregetők a külföldiektől várnak segítséget ha látnak egyet. Mindig figyeltem arra, hogy legyen nálam apró, mert néhány helyen szinte folyamatosan jött valaki és kért egy kis támogatást. Állítólag azóta szaporodtak meg igazán a kéregetők, mióta Venezuelában igazán elromlott az addig se rózsás helyzet és milliók mentek át Kolumbiába a jobb megélhetés reményében. Persze Kolumbiában sincs kolbászból a kerítés, így sokuknak nem sikerült feltörni és ők most az utcán próbálnak boldogulni valahogyan. 

Talán fontos kiemelni, hogy nyilvánvaló gringóságom ellenére alig-alig akartak átverni vagy lehúzni. Ha nagy ritkán mégis előfordult, akkor inkább a turistás helyeken, és az sem orbitális lehúzás volt, hanem csak annyi, hogy mondjuk 200 forint helyett nekem 250-be került a kóla vagy az ezerforintos buszjegyet nekem 1300-ért adta el egy közvetítő. Azért ezzel együtt lehet élni, egyáltalán nem vészes. Nagyon nagy többségben ugyanazt és ugyanannyiért kaptam, mint a helyiek.

A kolumbiai természet sokszínűségéről már sokat áradoztam, de megdöbbentő volt, hogy mekkora a változatosság más szempontból is. Chocóban például az afro-kolumbiaik kultúrája miatt olyan mintha másik ország lenne Santa Marta környékéhez képest, ahol a kaktuszos félsivatagban bármikor felpattanhatnak a buszra mezítlábas indiáncsaládok hagyományos egyen fehér vászonruhában, homlokra akasztott kendőben hordott csecsemőkkel. A hangulatos andoki falvak is külön világ benyomását keltik és akkor még nem is beszéltem Amazóniáról, ahol indián közösségek alkotják a települések nagyobb részét, vagy a Los Llanos a llanerokkal, a “kolumbiai cowboyokkal”, de ott van még a karibi/kubai hangulatú Cartagena, szimplán a kedvenc városom Kolumbiában, (hú, nem akarom leírni, mi volt ott), Bogota, aminek a közepe egy modern metropolisz felhőkarcolókkal, mellette Candelaria, a hangulatos történelmi központ, ami még kulturális szempontból is élmény, meg amúgy se rossz ott lenni, legalábbis én imádtam. Vagy Medellin, az örök tavasz városa rengeteg zölddel, vagy Manizales, aminek a keleti része gyakorlatilag egy pezsgő európai diákváros a magashegyek között. Jajj, majdnem kifelejtettem a karnevált Barranquillában.

Száz szónak is egy a vége, Kolumbia minden nehézség ellenére egy zseniális és csodás ország. Fantasztikus volt ez a majdnem három hónap. Már jópárszor nekiindultam, jóval többször, mint amiről körmöltem valamit ezen a blogon és a kolumbiai lett az egyik legkirályabb kiruccanásom mind közül.

Majdnem 3 hónapot toltam Kolumbiában. Az utazók többsége jóval kevesebb időt szán erre az országra, a legnépszerűbb turistás helyekre elég is lehet kábé egy hónap, de a madarak miatt nekem három is kevés volt. Simán tudnék nyomni még ennyit madarakat kergetve úgy, hogy csak olyan helyekre megyek, ahol még nem voltam. Kolumbia ultrazsír és hatalmas ország számtalan látnivalóval. Szerintem sima utazóknak is érdemes a nem reprezentatív felmérésem alapján átlagos egy hónapnál többet rászánni és megnézni pár nem annyira mainstream látnivalót. Íme néhány praktikus infó amik talán hasznosak lehetnek annak, aki Kolumbiába készül.

Árak: Kolumbia olcsó. A sört és bort kivéve szinte minden olcsóbb, mint Magyarországon. Az orosz invázió miatt beszakadó forint miatt egyik hétről a másikra minden 20%-kal drágább lett nekem (a kolumbiai peso a dollárral együtt mozog), de még így is olcsó volt minden. Ráadásul ez nem megy a minőség rovására, például olyan szuper szállásokon voltam néha éjszakánként 2-3.000 forintnyi helyi pénzért, amik máshol nem nagyon férnének bele, de ez igaz a kajára is. Kiadós és finom lakomák után sokszor meglepődtem a számlán, de nem azért, hogy micsoda lehúzás, hanem hogy miért csak ennyit kérnek. A menőbb éttermekben azért egész európai árak vannak. A karibi rész és a nehezen megközelíthető részek, például Amazónia drágábbak, de a szállásokon kívül ott is meg lehet találni a költséghatékonyabb dolgokat és nagy átlagban egyáltalán nem vészes, csak kicsit drágább, mint Kolumbia többi része. Egy-két alap dolog ára: 

• Üzemanyag: 200 Ft/liter alól indul, de ahova csak hajóval jut el a benzin, ott ez 3-400 Ft is lehet
• Zöldségek, gyümölcsök: hihetetlen változatosság bagóért
• Reggeli egyszerű kajáldában 500 Ft-tól, ebédmenü: 800 Ft-tól
• Utcai árusnál kávé: 80 Ft-tól
• Nyugati termékek, pl. kóla, Oreo, Milka, ilyenek: Latin-Amerika általam ismert részéhez képest meglepő módon kicsit olcsóbbak, mint Magyarországon
• Sör: kis dobozos 4%-os tömegsör boltban 200 Ft-tól, a teljesen korrekt Club Colombia 220 Ft-tól, kocsmában 350 Ft-tól, literes 500/600 Ft-tól, helyen 700/800 Ft-tól. Van kézműves sör is jóval többért
• Bor: nem érdemes borozni, 1.800 Ft-nál nem láttam olcsóbb palackot, de inkább jóval drágábbat
• Rum: 7,5 deci teljesen iható rum szupermarketben 3.000 Ft-tól
• Cigi: legótvarabb márkák 400 Ft/doboztól, jobb márkák 550 Ft-tól, tekerős cigi nincs vagy bazidrága

A benzinen kívül a fenti dolgok a nagyon turistás, a karibi és a nehezen megközelíthető részeken kb. 20-30%-kal többe kerülnek.

Pénzfelvétel: Latin-Amerika általam ismert részéhez képest meglepő módon vannak olyan bankok, amik nem terhelnek rá saját díjat a pénzfelvételre (pl. BBVA, Colpatria, Banco Caja Social), bár viszonylag kevés pénzt engednek felvenni egyszerre. Érdemes kápéval (is) nyomulni, mert sokszor nem lehet kártyával fizetni, bár ez a turistásabb helyeken kevésbé jellemző.

Kaja: a reggeli kábé szinte mindig ugyanaz: tojás valahogy elkészítve, arepa, vastag szelet sajt, gyümölcs, gyümölcslé, esetleg kenyér és lekvár pluszba. Az ebéd és vacsora menü négy alapelemből áll: hús, köret, valamilyen sült gyümölcs/zöldség és saláta. Előtte leves, utána esetleg desszert és természetesen gyümölcslé. Kolumbiában rengeteg speckó fűszer, zöldség és gyümölcs van és szerencsére nem félnek használni. Senki sem hívta fel a figyelmemet előtte, úgyhogy meglepődtem, hogy milyen finom leveseket és salátákat csinálnak. Ha valaki véletlen megunná a tipikus menüt, a menün kívül is vannak fogások, de gyakoriak a grill éttermek, amerikai street food-os standok, pizzériák, empanadások, gyümölcsárusok meg ilyenek. Bőven meg lehet bolondítani az étrendet. Grill étteremben ettem olyan húsokat, amik kifejezetten jók voltak, ráadásul brutál adag. Hambiból, kolbászból és salchipapasból is ettem jó értelemben emlékezeteset. Emellett még a gyümölcsleveket emelném ki. Szinte bármilyen gyümölcsből elérhetőek frissen vagy fagyasztott pépből, tök olcsón. 

• Tipp 1: sok étterem, főleg a kevésbé turistás kisebb településeken csak időszakosan van nyitva, ebédet kb. dél és 2 között, vacsit kb. 6 és 8 között szolgálnak fel. 
• Tipp 2: a napi menüt nem szabad marhahússal kérni, szörnyen rágós. A grill éttermekben ellenben jól meg tudják csinálni.

Mobil és applikációk: Ha nem szervezett úttal megy valaki, elengedhetetlen venni egy SIM kártyát valamennyi adattal, hatalmas segítség. Nagyon olcsó, könnyen beszerezhető. A Claro szolgáltató lefedettsége a legjobb, úgyhogy Claro-t érdemes venni most, 2022 elején.

• Uber, Tappsi Easy: költséghatékonnyá és biztonságossá teszik a tömegközlekedésen kívüli utazást. A legnagyobb városokban működnek, a kisebbekben sajnos nem. Barranquillában valami helyi appot használnak ezek helyett taxirendelésre. Ahol nem működnek az appok, a szállásokon tudnak segíteni megbízható (nem lehúzós) taxit hívni.
• Whatsapp: Egész Kolumbia Whatsapp-ot használ, több szállást csak Whatsapp-on tudtam foglalni, sőt, néha a buszos cég vagy a légitársaság is így küldte az update-eket.

Szállások: Sok szállás használ már valamilyen népszerűbb platformot, talán a booking a legelterjedtebb, de csomó szállásra Whatsapp-on, instagramon vagy telefonon lehet foglalni. Szóval ha valahol nincs szállás booking-on, érdemes körbekérdezni helyben, jó eséllyel lesz ott szállás.

Utak: sok a jó minőségű út, de bőven akad sima kocsival járhatatlan földút. Kolumbiában most olyan tempóval épülnek az utak, mintha nem lenne holnap, úgyhogy valószínűleg hamarosan változik a helyzet, de jelenleg főleg a hegyes részeken - és Kolumbiában rengeteg a hegy - szörnyen lassú és nehézkes nagyobb távolságot megtenni. Mindig van valami lezárás földcsuszamlás, baleset vagy útépítés miatt. Ráadásul leggyakrabban kétsávos szerpentinek vannak, amik tele vannak tetűlassú kamionnal, amiket nehézkes megelőzni. A hegyi részeken nekem jónak számított, ha 30 km-t sikerült megtenni egy óra alatt átlagban, de gyakran csak lassabban tudtunk haladni. Ez igaz bérelt kocsira vagy buszra is. A síkon azért jóval jobb a helyzet. Útdíj sok helyen van és meglepően drága, de megéri. Az útdíjmentes alternatívák még lassabbak.

Közlekedés: könyvet lehetne írni róla, ahány hely, annyi féle, megpróbálom röviden.

• Városi tömegközlekedés: olcsó és általában jó, de vannak városok, ahol nem túl biztonságosak a turistáknak, valahol viszont teljesen oké, tájékozódni kell a helyszínen.
• Távolsági közlekedés: a buszok kényelmesek, de lassúak. Főleg a hegyi részeken. Cserébe tömérdek olcsó belföldi repülő van. A közúton megközelíthetetlen helyekre nyilván repcsivel kell menni, de az úton elérhető, távolabbi célpontoknál is érdemes ránézni a repjegyekre, akár már 2-300 km távolságra lévő úticélnál is, főleg ha hegyekben kellene megtenni azt a 2-300 km-t.
  • Tipp 1: a karibi részen a terminálokon úgy lepik el a turistákat mindenféle intéző emberek, mint a sáskák, buszokat ajánlgatva. Hosszabb buszutak esetében nem szabad rájuk hallgatni, bármit mondanak, mert úgyis valami csigalassú buszt ajánlanak, ami megáll minden bokornál. A Berlinave és a MarSol cégek járatai viszont gyorsak és közvetlenek, nagyobb távokra érdemes velük utazni.
  • Tipp 2: ha közúton nem megközelíthető távoli kis település is tervben van, akkor érdemes szellősen tervezni a programot. Elég gyakori a késés. Hatszor repültem helyi járaton a Satena céggel, egyszer volt pontos, amúgy 2-3 órát késett, egyszer előbb jött (ezért is jó, ha van mobilnet, le lehet csekkolni, hogy előrébb hozták-e a repcsit), egyszer pedig 2 napig nem jött. Néhány távoli, nehezen megközelíthető helyen simán előfordul, hogy nem tud leszállni a gép egy-két napig, tehát egyszerűen nem lehet eljönni onnan. Vannak helyek, ahol ez egyáltalán nem ritka jelenség és kifejezetten ciki, ha másnap utaznál vissza Európába, ezért az ilyen távoli célpontokat érdemes nem közvetlen hazautazás előttre időzíteni, hanem ráhagyni pár napot.
• Chiva: teherautókból átalakított, nyitott, csicsás nyitott buszok, a földutakon ezek járnak a települések között 
• Taxi: Érdekes módon esetenként az Ubernél is olcsóbb. Annyira olcsó, hogy nem csak biztonsági okból, de lustaságból vagy kényelmi okokból is rengeteget taxiztam. Életemben összesen nem taxiztam közel sem annyit, mint Kolumbiában. Tappsi Easy app-pal még olcsóbb.
• Mototaxi és tuktuk: nehezen megközelíthető és kisebb településeken a tömegközlekedés alapja. Olcsó, fix áras a településen belül, de ha valamilyen távolabbi helyre kell eljutni akkor is meg lehet alkudni baráti árban és a visszautat is le lehet zsírozni. A mototaxi volt a kedvencem, ezzel utaztam a legtöbbet. Még olcsóbb, mint a tuktuk. Motorosok járják a települést, a kormányra ragasztott sárga valamivel, például szigszalaggal, zacskóval, esetleg szakadt gyerekruhával  jelzik, hogy nyújtanak szállítási szolgáltatást, a lényeg, hogy sárga legyen. Más helyeken a mototaxisok egyenpólót hordanak és erről lehet felismerni őket. Le kell őket inteni, felpattani a sofőr mögé, bemondani az úticélt azt már lehet is menni. Nem túl EU konform, sisak meg ilyen buziskodások nincsenek és nyomják neki mint az állat, hiszen nem órabérben dolgoznak. Működő sebességmérőt nem nagyon látni, egyszer volt szerencsém hozzá. Innen tudom, hogy simán mentünk hetvennel ahol lehetett a szerpentin egyenesebb szakaszain. 

Biztonság: Kolumbiának sajnos még mindig elég rossz híre van külföldön. A nem is olyan régmúltban sok szörnyű dolog történt és pár hely kifejezetten életveszélyesnek számított. Szerencsére ez mára teljesen megváltozott és a biztonsági helyzet nagyságrendekkel jobb. Sok a katona és a rendőr, akiket a helyiek általában nem szeretnek, de velem mindig kedvesek és segítőkészek voltak. Igaz, most is vannak helyek, ahova nem ajánlott menni, meg sokszor sajnos nagy a szegénység, ami Latin-Amerikában néha biztonsági kockázattal társul a turistáknak, de az ország túlnyomó része, köztük a turista célpontok kis körültekintéssel nyugodtan látogathatóak. Velem nem történt semmi rossz majdnem három hónap alatt, bár az is igaz, hogy körülöttem meglepően sok utazót kiraboltak vagy kizsebeltek. Oda kell figyelni azokra a szabályokra, amikre Latin-Amerikában mindenhol. Oké, talán Kolumbiában jobban oda kell figyelni, mint mondjuk Argentínában vagy Costa Ricában: a nagyvárosokban vannak részek, ahova ne menj, add a csóró utazó látszatát és ne adj papaját, tehát ne villogtass fukszot, kamerát, telefont, éjjel csak taxi, lehetőleg azt se az utcán leinteni, hanem app-on keresztül. A turistás kisebb települések többsége (pl. Salento, Jardín, El Valle, Palomino, Minca, stb.) és a közúton nem megközelíthető helyek közül azok, ahol jártam, csőbiztonságosak, az egyéb helyekről meg érdemes tájékozódni. Fontos szabály az is, hogy a helyiekre nem árt hallgatni. Ha azt mondják, hogy ne menj valahova vagy ne csinálj valamit, akkor nem kell odamenni és nem kell azt csinálni.