Letícia Kolumbia legeslegdélibb csücskében fekszik, egy kicsit már a déli féltekén. Egy kábé negyvenezres kisváros, Amazonas megye székhelye, a kiindulópont a környékre. Slusszpoén, hogy egy hármashatáron fekszik, délre a brazil Tabatinga, nyugatra a perui Santa Rosa határolja. Tiszta Schengen, bármelyik országba át lehet sétálni vagy hajózni bármiféle ellenőrzés nélkül. Ezen kívül a boltok és éttermek kínálatán is érződik a hármashatár. A Kolumbiában mindenhol első számú rum vagy aguardiente helyét a caipirinha vette át, mindenhol azt kínálják. Nem is csoda, Brazíliában a cachaca megdöbbentően olcsó. Vagy például cukros löttyökből a nemzetközi felhozatalon kívül szerintem megtalálható mindhárom ország termékeinek a legalja. Letíciának saját cukros üdítő gyára is van, csak azt nem tudom, minek. Egy ideig próbáltam megtalálni a legszörnyűbb löttyöt (üditőt), de feladtam. Simán lehet, hogy van iható is, sajnos nekem nem volt hozzá szerencsém.

Viszonyítás kérdése, de Letícia a környékhez vagy Amazóniához képest egy nagyon kis kellemes városka, ahol nagyjából mindent meg lehet találni. Rengeteg bolt (rendes és szuvenír), étterem, sőt, meglepően sok konditerem is van.

A kikötő egy pici helyre zsúfolt latin káosz, indiánpiaccal, ezerféle bolttal, dzsuvával. Mondjuk úgyis muszáj elmennie oda bárkinek, aki valahova menni akar, de ha mégse, akkor érdemes egy kört menni. Nagyon jó. Tabatingában a kikötő mondjuk ugyanezt tudja, csak sokkal nagyobban, úgyhogy akinek bejön, érdemes átnéznie oda is egy sörre vagy valami kajára a kikötő büfékkel teli részére.

Aki Kolumbiában Amazonas kalandra vágyik, nagyjából mindenki Letíciába jön. A reptér is hatalmas hub-nak hat a többi általam látott amazóniai bódéhoz képest. Letíciából csomó esőerdei programot hirdetnek, szerintem az idelátogatók többsége ezekre fizet be. Szerintem érdemes kicsit messzebb menni az ilyen jellegű kalandokra, jó sansszal kicsit messzebb jobb az erdő, Letícia közvetlen környékén azért rendesen meg van bolygatva. Meg ezeken kívül is van egy halom jó dolog, amit Letícia kínál. Van egy pár egynapos kirándulás, aminek a kiindulópontja Letícia, például az Isla de los Micos, ami fél ra hajra van Letíciátl. Egy kis sziget, ahova behoztak egy halom majmot régebben, amik mostanra megszelidültek és az odalátogató turistákon csüngenek egy kis banánért. Vagy mindenféle tavakhoz túrák, meg ilyenek. Ezeken nem voltam, ezért nem is tudom milyenek, de biztos nem rosszak. Ezekre általában helyi utazási irodáknál lehet befizetni.

És végül van néhány program, amiket gyalog lehet letudni, bármiféle utazási iroda költséges segítsége nélkül:

Parque Santander: a papagájok parkja. Egész Letícia minden délután kábé fél öttől elkezd hangos lenni a papagájoktól, amik lassan készülődnek éjszakázni a Parque Santanderbe. Madaras vagyok, úgyhogy nekem különösen, de szerintem másnak is hatalmas élmény nézni és hallgatni, ahogy a sok ezer apró cuki White-winged Parakeet behúz éjszakázni. Íme ez ni, ebből sokezer:

Néha olyan hangosak, hogy nem lehet hallani semmi mást. Az élelmesebb helyiek meglátták az üzleti potenciált a parkban, ezért rengeteg kaja, ital, koktél elérhető. Jobb élmény egy caipirinhával a kézben nézni a műsort. Tipp: a templomtoronyba kábé fél hattól ötezer pesóért fel lehet menni és fentről nézni a műsort.

Tabatinga: egy gigantikus nagyon lepukkant józsefvárosi piac, annak is a lerobbantabb része, rengeteg dzsuvával, szeméttel és nulla zöldterülettel. Tehát rengeteg aszfalt mindenhol mindenféle üzlettel. Meg lehet főni, ha napos időben megy az ember. Elvileg van pár nem túl jelentős látnivaló, de a kikötőt emelném ki. Leírhatatlan retek és káosz, zseniális. Gondolom a többi Amazonas partján fekvő nagyvárosban is ilyen lehet, csak nagyobb kiadásban.

Tabatingába várost nézni nem érdemes menni, viszont mégis van néhány dolog, ami miatt megérheti átugrani. Meglepő módon a három város közül Tabatinga tűnik a legolcsóbbnak. Lehet nem minden, úgyhogy rá kell nézni, de például a sör, a cachaca és a cigi, mint például a teljesen noname brazil Congo Bill sokkal olcsóbbak, mint a másik két országban. A kikötői sörözést is javaslom az erre nyitottaknak, szerintem jó móka leülni egy literes brazil sör mellé egy lepukkant teraszra egy kerti műanyagszékre a bömbölő zenében és nézni a káoszt. A harmadik ok pedig, ha valakinek Letícia túl lepukkant, koszos és zűrzavaros lenne, ugorjon át pár órára és visszatérve rá fog jönni, hogy mennyire kellemes kis város Letícia.

Santa Rosa: egy apró poros falucska, nem nagyon van mit nézni. Viszont van egy adag teraszos étterem. A kolumbiai koszttal nincs bajom, de a perui konyha nagyon jó, úgyhogy átugrottam egy jó kis ebédre Santa Rosába. Ajánlom a Brisa de Amazonas éttermet, nagyon jó volt a kaja. Feltűnt, hogy rengeteg a diszkó is, de nem próbáltam ki őket.

Amazóniai gasztronómia és acai: Letíciában is van sokféle étterem, ahol a helyi különlegességekkel lehet ismerkedni. Eléggé megismerkedtem ezekkel az indiánoknál, úgyhogy kihagytam. Meg nagyon nyomják itt is az acai-t, mindenhez vagy magában. Jó cucc, ízlett, főleg édes müzlivel és vaníliaöntettel, de annyira nem pörögtem rá, mint a tudatosan táplálkozók vagy a bioboltok.

Mivel a vízállás miatt a hardcore madarazást elengedtem, Puerto Nariñoról pedig jókat olvastam, hát célbavettem. Puerto Nariño két óra gyorshajóra van Letíciától, ez az első számú turistacélpont a környéken, ami nem Letícia. Szuper kis hely, kicsit olyan, mint egy mini amazonasi Svájc. Na nem azt mondom, hogy nincs kutyaszar, mert az itt is van bőven (bár lehet néhány utcán felszedik), de nagyon kis rendezett, csinos település. Büszkén hirdetik, hogy ők a fenntartható település, és tényleg, sokkal jobban odafigyelnek például a szelektívgyűjtésre, mindenhol kérik, hogy használd újra a PET-palackot vagy eleve kulaccsal nyomulj, ehhez ivóvízkút is van (ez azért ritkaság ezen a vidéken), a hajókon kívül nem engednek be benzines járművet a településre és főleg napelemről meg az áram. Az utcakép is teljesen rendben van. Vannak kellemes sarkok kialakítva az utcákon, kis parkok, szobrok, ilyenek. Van egy csomó szállás és étterem, kellemes parti korzó, sőt, még három diszkó is, bár a kisebb fajta. Amikor ott voltam, alig volt turista, de a helyiek is elegen voltak, hogy élettel legyenek tele az utcák és szombaton a diszkók, ne legyen üres a falu. Szóval ha valaki eljön Letíciáig, jöjjön el Puerto Nariño-ig is, ne úgy, mint az utazók többsége, akikkel Letíciában találkoztam. Legtöbbjük letolta a kötelező esőerdei kalandot Letícia környékén, aztán mentek is tovább hajóval Iquitosba (Peru), Manausba (Brazília) vagy repcsivel vissza Bogotába. Bánhatják.

Puerto Nariño is hozza kábé ugyanazokat az esőerdős programokat (többnapos esőerdei túra kintalvással függőágyban egy indián kunyhóban, azaz malokában, túra indián vezetővel, vadásszal, éjszakai túra, ilyenek), mint Letícia, csak itt talán jobb lehet, mert itt is érintetlenebbnek tűnik az esőerdő, mint Letícia környékén. Plusz van még folyami delfinnézés is. Plusz tök csendes, jól kinéző falu éttermekkel, bárokkal, pont olyasmi, amilyen helyeken szeretnek nyaralni az emberek. Ráadásul szállásból és kajából is van választék, mégse az az ultra csak turistafalu, inkább csak egy település, aminek van egy turistásabb központja, de körülötte és benne is az itteniek, főleg indiánok laknak. Szóval na, aki eljön Letíciáig, nem érdemes kihagynia. A delfinnézést pedig különösen ajánlom, nem is feltétlen a delfinek miatt (bár az is király ahogy a csónak körül jönnek felszínre és fújtatnak ezek az igazi folyami delfinek, vagy a hajó körül bugyborékolnak, ilyesmi), inkább a hajókázás része miatt a Lago Tarapoto-n. Mindenhol esőerdő, hatalmas ceiba és egyéb fákkal és madárcsapatok, ezt leszámítva csend és tükörsima víz, amiben még úszni is lehet. Iszonyú giccses, de most az nem baj. Tipp: általában fél 4-kor indul a program, ami elég rövidke a hatos naplementéig, de egy kis plusz delláért akár kettőkor is hajlandók elindulni a hajósok.

Miután kipihentem magam Bogotában, elröppentem Amazonas megye székhelyére, Letíciába. Letícia nagyon király hely. Voltak elképzeléseim, hogy mit várjak, kábé az is jött be, de valahogy élőben sokkal jobb. Ha Európához mérjük, akkor elég lepukkant kisváros, bár jóval nagyobb, mint az előző két megállóm. Nagyon sok a félkész vagy elhagyott épület, retek, bűz, káosz, de mindez egy zseniális tálalásban. Ha a brazil oldalon lévő határvároshoz, Tabatingához mérjük, akkor egy nyugodt, gazdag, tiszta, rendezett, zöld, békés alpesi kisváros, csak Amazóniában. Nézőpont kérdése. Amúgy viccet félretéve nekem nagyon tetszik, de erről majd később.

Első nagyobb kiruccanásom Letíciából egy Macedónia nevű indiánközösségbe vezetett. Amazonas megyében is a területek nagy része indiánközösségekhez tartozik, az Amazonas partján is. Az elnevezéseik meglepő szórást mutatnak, vannak, amik szentekről kapják a nevüket, vannak amik dátumokról, vannak nevek, amiknek indián eredete van és persze vannak a földrajzi nevek. Így esett meg, hogy az itteni Macedónia Zaragoza és Valencia között van. Macedóniával szemben van egy sziget, ami kismadarakra nagyon jó, ezért esett a választásom erre. Ráadásul még szállás is volt, több is.

Távolsági busz errefelé nem nagyon van, helyette viszont van gyorshajó, ami jó másfél óra alatt oda is repített az Amazonason. Macedónia egy meglepően rendezett, igen vallásos közösség. Ennek van jó oldala is, hogy elvileg elég összetartóak, meg mindenki ad a környezetére és kevés a szemét, meg a nagyon lepukkant viskók. Az árnyoldal az, hogy semmilyen alkoholt, tehát sört se lehet kapni. Mondjuk ez túlélhető. Mindenhol rengeteg a kutya, ennek megfelelően a kutyaszar is. Mondjuk lassan rá kell jöjjek, hogy ez valószínűleg mindenhol így van az indiánközösségekben Amazonas megyében. Irgalmatlan mennyiségű kutya van mindegyikben. Ezt leszámítva egész kellemes falucska képe van a közösségnek a dimbes-dombos vidéken. Anno azt tanultam a suliban, hogy az Amazonas medencéje síkvidék. Hát rohadtul nem az, tele van kisebb dombokkal, szinte folyamatosan fel vagy le kell menni. Bár legalább egyszerre nem sokat. Az egyik folyóparti domboldalban pedig egy szép új iskola van, ahova reggelenként hozzák a rengeteg gyereket a környékről az iskolacsónakok.

Macedónia indiánközösség felszállt a turizmus vonatra, ennek ellenére még elég gyerekcipőben jár a dolog, nem annyira vágják, hogy kell ezt csinálni. Tízkor lekapcsolják az áramot, a szobákhoz termeszek is járnak és nem kezelik olyan hajdegyorsan megoldandó problémának, ha mondjuk nincs víz a fürdőkben. Inkább mutatják, honnan lehet kis vödörbe vizet merni. Az ilyenekre számítani kell, ne is nagyon akadjon le senki ilyesmin, tényleg ismerkednek a turisták igényeivel. Mondjuk lehet nem is olyan nagy baj ez. Cserébe nagyon kedvesek és barátságosak. Azt is fontos észben tartani, hogy ezekben a közösségekben általában durván szegénység van. Nem teljesen sikerült megfejtenem, hogy miből keresik a betevőt, de nagyon úgy tűnt, hogy meglehetősen sokan csak járják az erdőt vagy ültetvényeket, szednek valamiből valamennyit, aztán próbálják eladni a közösség tehetősebb tagjainak, például a szállásadóknak, vagy viszik a piacra valamelyik nagyobb településre. Vagy ezeken az ültetvényeken dolgoznak, esetleg a közösség infrastruktúráját, például a hidakat, utakat építgetik akik nem hajókáznak el hajnalban dolgozni. Jó, hogy önfenntartásból sok mindent meg lehet oldani, de azért közel se mindent, kell a lóvé is, ha már a modern társadalom ilyen kéretlenül és kérhetetlenül rájuk nőtt, a farmer és a láncfűrész nem terem meg az erdőben.

Arra is rájöttem, hogy gyűjtögetés és növénytermesztés mellett azért a vadászat is megy, olyan fajokra is, amiket amúgy nem szívesen ennék meg. Egyszer a szállásadóm megkérdezte, hogy szeretem-e a húst (ezt a szót használják minden húsra, ami nem csirke, általában marhára). Marhát indiánoktól nem szabad kérni eddigi tapasztalatom alapján, mert még rágósabbra csinálják, mint máshol Kolumbiában, de azért mondtam, hogyha nincs más, akkor oké. Este ki is hozták, neki is álltam és meglepődve tapasztaltam, hogy egész puha és finom. Gondoltam, na mégis meg tudják csinálni rendesen a marhát az indiánok. Már majdnem befejeztem, amikor odajött a főnök és kérdezte, hogy ízlik. Mondtam, hogy nagyon jó. Mire ő elmagyarázta, hogy a tapír mindig nagyon finom, mert ez az. Eléggé meglepődtem, meg az utolsó falatok egyikével még egy sörétre is ráharaptam, így már nem volt olyan teljes az élmény. Nagyon szeretem a tapírokat, de nem megsütve, hanem élőben. Ha egyből tudom, hogy tapír lesz a vacsi, tuti, hogy nem kérek. Amúgy meg ki vagyok én, hogy elítéljem őket, ha tapírt esznek, ha ehetnek (nem tudom a tapír státuszát vadászhatóság szempontjából itt). Szóval azért van még hova fejlődni a turisták igényeihez vagy a vacsora tálalásának helyes módjához.

Azt is el kell ismerni, hogy az esőerdőben itt sokkal több dolgot lehet látni, mint a Letícia környékiekben. Érzésre sokkal több féle lepke, érdekes rovar, olyan növény, ami otthon csak az oázis kertészetben van. Vagy legalábbis azokra hasonlók, csak jóval nagyobbak. Mindenféle olyasmi, mint a természetfilmekben. Talán nem meglepő módon itt érintetlenebbnek is tűnt az erdő, mint a megyeszékhely környékén. Madárból persze nem volt túl sok extra, de ennek is megvan az oka (az áradó Amazonas, de erről is majd később).

Legutóbb úgy jártam Amazóniával Kolumbiában, hogy két nappal tovább maradtam Mitúban, mint terveztem, mert nem tudott leszállni a repülő, ami elvitt volna. Ebből kiindulva azt javasoltam a kis csapatunknak, hogy ne faltól falig toljuk az esőerdős szakaszokat, hanem hagyjunk a kettő között, illetve a hazautazásuk előtt pár napot, hátha megint huzamosabban rossz idő lesz és nem tudunk eljönni valahonnan. Szerencsére nem így történt, mindenhova és mindenhonnan akkor repültünk, amikor terveztük. Mondjuk Mitúba menet jóideig köröztünk a rossz idő miatt és már majdnem visszafordultunk, de végül le tudtunk szállni.

Ezeket az elővigyázatosságból betervezett tartaléknapokat végül pihenésre használtuk. Najó, nem igazi pihenésre, mert ugyanúgy 6 előtt keltünk mindig, aztán mentünk madarászni mindenféle jó kis kelet-andoki helyekre összeszedni az ottani jó fajokat, illetve egy kicsit a Llanosba is belekóstoltunk. Viszont az mindenképpen pihentető volt, hogy végre nem 30 fokban, iszonyú páratartalomban toltuk.

Miután a többiek hazamentek, beiktattam egy kis megállót Bogotában mosni és kialudni magam. Na meg rendesen, jókat enni, ráadásul olyat, aminek nincs pikkelye. Nem hostelbe mentem, nehogy véletlen belerántódjak valami dajdajozásba, tényleg ki akartam pihenni magam alaposan három hét izomból madarászás után, a következő amazóniai etap előtt. Szerencsére ez az átgondolt, alaposan kidolgozott, ravasz tervem össze is jött, nem lett éjszakázás egyszer sem.

Bogota még mindig nagyon bejön, de azért nem biztos, hogy szívesen laknék ott. Jópár rész tök jó (elsősorban a hegyek melletti északi részek, azon belül is Chapinero és Candelaria), viszont a közlekedés nagyon húzós. Ha nem motorral megy az ember, akkor iszonyatos időket lehet eltölteni abban a káoszban, amit egyesek dugónak neveznének. Emlékeim szerint a tömegközlekedés pár fokkal jobb (most nem tömegközlekedtem), de nagyon-nagyon sok buszt lehet látni teljesen tömve, úgyhogy jó eséllyel napi szinten nem habostorta. Meg persze a király részeken kívül azért van jó sok elég lepattant és nem túl biztonságos környék, éjszaka meg ugye sehol sem az igazi az utcán.

Átutazó és megpihenő turistaként viszont megtehettem, hogy csak a nekem kedves részeken csináljam azt, ami kedves nekem. A kínálat pedig jó. Habár nem vittem túlzásba a programozást, szerintem turistaként Bogota még mindig nagyon király hely. Jókat kolbászoltam a hangulatosabb részeken, megnéztem pár dolgot, ami a múltkor kimaradt és szupereket ettem, főleg olyan helyeken, amik Európában is bőven beférnének a kínálat menőbb részébe, viszont közel sem annyiért. Magyarországhoz képest is olcsóság van, bár azért bele lehet futni túlárazott turistás helyekbe, ha nem figyel az ember. Azt is fontos megjegyezni, hogy Bogotánál azért vannak jóval olcsóbb települések Kolumbiában. Bár drágábbak is akadnak bőven, például az összes olyan település, ahol hosszabban időzök a mostani körömön.

Végül néhány madaras fotó a pihenőkről:

Amikor négy éve voltam Mitúban madarászni, a madaras rész nem sikerült túl jól. Rengeteg madarat nem láttam, amit szerettem volna. Azóta annyi változás történt, hogy most már nem csak egy vagy kettő madarászvezető van a településen, mint a múltkor (egyik sem volt elérhető, amikor voltam), hanem legalább öt. Sikerült is felfogadnunk egy nagyon jó gájdot pár napra. A területek és ösvények is jobban fel lettek térképezve azóta. Múltkor egy Pueblo Nuevo nevű településre nagyon el szerettem volna jutni, de nem sikerült. Most ezt is pótoltuk.

Legutóbb a klíma és a rovarhelyzet nagyon megviselt. Most a szárazévszak Iniridához hasonlóan Mituban sem volt igazán száraz, sokszor esett és nagyon sokat volt felhős az ég. Ennek megvolt az az előnye, hogy sokkal elviselhetőbb volt a hőmérséklet, még ha néha szét is áztunk. Bár egyszer beleültünk valamibe, amitől a csapatunk kevésbé felelős részét átlag min százszor megcsípte valami/valamik és személy szerint több, mint tíz különböző állatot azonosítottam, ami megcsípett, megmart vagy valami, összességében a rovarhelyzet sokkal kellemesebb volt, mint múltkor. Nem tudom, lehet ez is az esők miatt volt így.

Mitú a madarászok térképén már régóta rajta van, ha Kolumbiába mennek. Mitúban is rengeteg olyan amazóniai madár fordul elő, amiket máshol nem nagyon vagy nagyon drágán lehet megnézni. Közülük is kiemelkednek azonban a hangyászmadarak, Mitú hangyászmadarakban nagyon erős.

A hangyászmadarak a masszív esőerdők aljában, a félhomályban élnek. Egy részük meglehetősen hasonlóan néz ki, egy másik részük viszont nagyon egyedien és megdöbbentően jól. A félhomályban élnek, de valamiért néha mégis fantasztikus színeik és mintáik vannak. A sötétben készült fotók vagy a könyvek nem igazán adják ezt vissza, élőben kell látni. Meg a hangyászmadarak amúgy is a madarászok fő célfajai közé tartoznak. Például kis csapatunk a három hét alatt látott 570 madárfaj közül a túra végén megszavazta a top 10 fajt, amiből öt hangyászmadár lett.

Azért hangyászmadarak, mert a hangyákkal alakítottak ki valamiféle együttélést. Avagy inkább potyázást. Van egy csomó olyan hangyafaj az esőerdőkben, amik ragadoznak, tehát időnként kirajzik a boly és elárasztják az esőerdő talaját, aztán bármit, amit ott találnak (rovarok, lárvák, peték, akár még egyéb kisállatok is) levadásszák és viszik be a bolyba. Ilyenkor az esőerdő talaján a többi kicsi állat szempontjából igazi apokalipszis van és próbálnak menekülni. A hangyászmadarak ezt ismerték fel, és ezekre az állatokra vadásznak, amik amúgy el tudnának menekülni a hangyaseregek elől, de nem, összeszedegetik őket a hangyászmadarak. Szóval szerencsétlen rovaroknak ez dupla apokalipszis. A hangyászmadarak mentségére legyen mondva, hogy más madarak és emlősök is kiveszik a részüket az ingyenlakomból. Például van olyan nem hangyászmadár faj, amelyik énekel, ha hangyarajzás van. Ez a többi madár mellett nekünk is nagy segítség megtalálni a hangyákat.

A hangyászmadarakat amúgy meg lehetne találni magukban is, de e elég energia- és időigényes, meg szerencse is kell hozzá. Sokkal egyszerűbb a kirajzó hangyák körül összegyűlt csapatokat keresni. Ilyenkor több faj néha meglepően sok egyede is összegyűlik és ha nem mocorgunk, nem igazán zavarja őket a madarászok jelenléte.

Szóval mi is elsősorban a hangyakirajzásokat kerestük és szerencsénk volt, hármat is találtunk, az egyiknél jó nagy és minőségi hangyászmadár csapattal. Ezelőtt a csapatból többen még sosem találkoztunk ilyen hangyarajzással, úgyhogy a három elég jó arány. Ijesztő látvány, hogy jó sok négyzetméteren mindenhol hangyák vannak az erdőben, amibe érdemes belemenni, ha jól akarjuk látni a hangyászmadarakat. Kicsit nehéz volt elhinni elsőre, hogyha beleállunk a hangyarajzásba, akkor ha nyugton maradunk, a hangyák békén fognak hagyni, de tényleg így lett.

Íme néhány elég tré fotó, nem kizárólag hangyászmadarakról: