Kolumbiából hazafelé jövet még beugrottam Costa Ricába meglátogatni egy nagyon jó barátomat. Costa Rica tökéletes célpont a trópusi élővilággal való ismerkedésre, kényelmes, biztonságos és profi infrastruktúra épült a turizmusra, nem kell dzsungelharcosnak lenni, hogy olyan állatokat láss, amikről általánosban biosz órán meséltek. Kolumbiában is vannak ilyen részek, de néha fel kell adni a kényelmet és kőkeményen megdolgozni a fajokért, cserébe jópár olyan dolgot lehet látni, ami máshol nem nagyon van. Habár Costa Rica tök jó meg kényelmes ország, gazdagabb, fejlettebb és talán tisztább is, mint Kolumbiában sok hely, de nem nagyon tudtam Costa Ricára koncentrálni. Első estémen San Joséban csak azon járt agyam, hogy igazán alakíthattam volna úgy, hogy pár nappal több jusson Kolumbiára, a vége elég sűrű lett ott, nagyon szívesen maradtam volna még.

Kolumbia közel sem az első latin ország volt, ahol több időt töltöttem, de előkelő helyre került a kedvenc latin országaim listáján. Nem csak az eszméletlenül változatos természet és a madarak miatt. Van egy olyan nehezen megfogható dolog, amit néhányan csak sabor-nak neveznek. Ez az a dolog, ami miatt nem nagyon megyek Latin-Amerikán kívülre, ha hosszabb időre veszem a hátizsákom. Talán a latin kultúra, az emberek és a hihetetlen természet összessége adja a sabor lényegét. És Kolumbiában nagyon masszívan megvan a sabor. 

Kolumbia a madárfajok száma (és biodiverzitás) szempontjából a világ Nr. 1 országa. Még most is szinte minden évben találnak 1-2 addig nem ismert madárfajt. Nem véletlen vettem célba Kolumbiát, a madarászoknak igazi paradicsom. A Kolumbiában töltött napok kábé 60%-át töltöttem madárkergetéssel. Ezalatt 784 madárfajt láttam, ami nyilván lehetne több is, de a körülményeket figyelembe véve (a felkészültségem és fajismeretem hagyott némi kivetnivalót maga után, főleg egyedül toltam jogsi nélkül, mérsékelt erőforrásokkal, stb.) azért nem olyan rossz, elégedett vagyok.

Bő két hétre volt útitársam, de főleg egyedül nyomtam most is, mint általában. Az idő nagyobb részében madarakat kergettem, de bőven hagytam időt hagyományos turiskodásnak és a kultúrának is. Azért is tolom egyedül, mert a hardcore madarászok torkán nehéz lenyomni a múzeumokat, strandokat, diszkókat, a nem madarász utazók torkán meg nehéz letolni a hardcore madarászást. De nem baj, egyedül nem rosszabb, sőt. Néha kényelmetlenebb és drágább, de sok szempontból jóval élvezetesebb és szabadabb egyedül menni. És nem is feltétlenül magányos. Nagyon sokan tolják egyedül és velük mindig össze lehet bandázni ha épp úgy van. 

Meglepő módon Kolumbiában szinte kizárólag európai utazókkal találkoztam. Megdöbbentően sokan voltak a franciák (maradt egyáltalán valaki még Franciaországban? :D), aztán a hollandok, németek és svájciak. Két dolgot hallottam tőlük nagyon gyakran. Az egyik, hogy én vagyok az első magyar, akivel Kolumbiában találkoznak. Ennek lehet alapja, a Costa Ricából bő két hétre átugró kispajtásomat leszámítva egyetlen magyarral találkoztam, egy egyedül utazó lánnyal, ő most még Guatemalában nyomja. A másik, amit nagyon gyakran mondtak pedig hogy Budapest mennyire király város, mennyire szeretik és mennyire jó nekem, hogy ott lakok. Azért ez menő, nem gondoltam, hogy Budapest ennyire népszerű Európában. 

Egyetlen szívfájdalmam az volt, hogy nem voltak helyi vagy majdnem helyi utazók, akik az Argentína-Chile-Uruguay körömön rengeteget tettek hozzá az élményhez. Azért ők otthonosabban mozognak a latin világban. Cserébe kiderült, hogy mennyire egy húron pendülök általában a franciákkal és hollandokkal, főleg azokkal, akik több hónapra és nagyobb körutazásra jöttek. Tök vicces volt, hogy az utolsó hetekben már lépten-nyomon régi ismerősökbe botlottam. Végülis Kolumbiában nincs rengeteg utazó és nagyjából ugyanazokat a helyeket nézi meg mindenki, így valamennyire törvényszerű az újra találkozás. 

Helyiekkel kevesebbet vegyültem, mint máskor, viszont amikor igen, akkor mindenki kedves, barátságos és segítőkész volt. Ez amúgy igaz általánosságban a kolumbiaiakra. Az is feltűnt, hogy mennyire megbízhatóak. Ha valamit megbeszéltünk akkor az úgy lett, ahogy megbeszéltük, nem volt mentegetőzés, apróbetűs rész vagy kavarás utólag. Láttam már olyan országot, ahol ez nem ennyire általános.

Egy fejjel magasabb vagyok a kolumbiai átlagnál, meg kék szemű, úgyhogy nagyjából másfél kilométerről látszik, hogy külföldi vagyok. Ennek voltak hátrányai. Sajnos néhol elég nagy a szegénység és a kéregetők a külföldiektől várnak segítséget ha látnak egyet. Mindig figyeltem arra, hogy legyen nálam apró, mert néhány helyen szinte folyamatosan jött valaki és kért egy kis támogatást. Állítólag azóta szaporodtak meg igazán a kéregetők, mióta Venezuelában igazán elromlott az addig se rózsás helyzet és milliók mentek át Kolumbiába a jobb megélhetés reményében. Persze Kolumbiában sincs kolbászból a kerítés, így sokuknak nem sikerült feltörni és ők most az utcán próbálnak boldogulni valahogyan. 

Talán fontos kiemelni, hogy nyilvánvaló gringóságom ellenére alig-alig akartak átverni vagy lehúzni. Ha nagy ritkán mégis előfordult, akkor inkább a turistás helyeken, és az sem orbitális lehúzás volt, hanem csak annyi, hogy mondjuk 200 forint helyett nekem 250-be került a kóla vagy az ezerforintos buszjegyet nekem 1300-ért adta el egy közvetítő. Azért ezzel együtt lehet élni, egyáltalán nem vészes. Nagyon nagy többségben ugyanazt és ugyanannyiért kaptam, mint a helyiek.

A kolumbiai természet sokszínűségéről már sokat áradoztam, de megdöbbentő volt, hogy mekkora a változatosság más szempontból is. Chocóban például az afro-kolumbiaik kultúrája miatt olyan mintha másik ország lenne Santa Marta környékéhez képest, ahol a kaktuszos félsivatagban bármikor felpattanhatnak a buszra mezítlábas indiáncsaládok hagyományos egyen fehér vászonruhában, homlokra akasztott kendőben hordott csecsemőkkel. A hangulatos andoki falvak is külön világ benyomását keltik és akkor még nem is beszéltem Amazóniáról, ahol indián közösségek alkotják a települések nagyobb részét, vagy a Los Llanos a llanerokkal, a “kolumbiai cowboyokkal”, de ott van még a karibi/kubai hangulatú Cartagena, szimplán a kedvenc városom Kolumbiában, (hú, nem akarom leírni, mi volt ott), Bogota, aminek a közepe egy modern metropolisz felhőkarcolókkal, mellette Candelaria, a hangulatos történelmi központ, ami még kulturális szempontból is élmény, meg amúgy se rossz ott lenni, legalábbis én imádtam. Vagy Medellin, az örök tavasz városa rengeteg zölddel, vagy Manizales, aminek a keleti része gyakorlatilag egy pezsgő európai diákváros a magashegyek között. Jajj, majdnem kifelejtettem a karnevált Barranquillában.

Száz szónak is egy a vége, Kolumbia minden nehézség ellenére egy zseniális és csodás ország. Fantasztikus volt ez a majdnem három hónap. Már jópárszor nekiindultam, jóval többször, mint amiről körmöltem valamit ezen a blogon és a kolumbiai lett az egyik legkirályabb kiruccanásom mind közül.