Az előző többhónapos kiruccanásomhoz képest most úgy jöttem, hogy mindent megterveztem az elejétől végéig, pontosan mikor, hova, mivel, meg ilyenek, viszonylag feszesen. Néhány olyan helyre is készültem, amikről úgy tudtam, hogy elég népszerűek, ezért szinte mindent már indulás előtt vagy maximum az itt tartózkodásom első heteiben lefoglaltam. Aztán egyszer Bogotában mondták a francia kispajtások, hogy lesz karnevál Barranquillában, ráadásul állítólag a Rio-i után a második legnagyobb. Gondoltam egy ilyenből nem szabad kimaradni, úgyhogy hirtelen felindulásból teljesen átszerveztem a menetrendemet, aztán módosítottam minden foglalást, hogy bele lehessen sűríteni egy kis ilyen jellegű kultúrát is. Nem volt egyszerű, legközelebb nem foglalok le mindent ennyire előre, bármikor beeshet egy karnevál.
A Carnaval de Barranquilla Kolumbia karibi kultúráját ünnepli és mutatja be, lényegi része egy négy napos mulatság. Sokféle program van. A nappaliak nagyobb része zenés táncos felvonulás valamilyen keretsztori vagy tematika alapján. Van virágkarnevál-szerű, van bolondfelvonulás-féleség is, közös részük a tánc és a zene. Ilyenkor egy hosszabb útvonalat táncolnak végig hosszú egymásutánban a hagyományőrző csoportok, mindig beöltözve, nem olyan hagyományörzően. Jó sok csoport van, jóval több, mint kamionból a Budapest Parádén anno. Némelyik szponzorral bíró csoportnak persze itt is van kamionja, ők általában a menet végén mennek. Aztán este jönnek a koncertek, diszkók, sokszínpados partiutca, spontán utcabulik. És persze a kerületekben spanyol mintára vannak a verbenák, kis lokál karneválok. Habár nagyon népszerű program és rengetegen jönnek, mégsem volt elviselhetetlen tömeg sehol. Ittlétem során meglepően sok utazó mondta, hogy megnézi a karnevált, úgyhogy valószínűleg a jelenleg Kolumbiában lévő utazók többsége Barranquillába érkezett a karneválra, mégis elhanyagolható volt a külföldiek mennyisége a helyiekhez képest. 
Ami fontos még, hogy iszonyatosan észnél kell lenni. Barranquilla amúgy se a világ legbiztonságosabb városa elvileg, de a karneválon még jobban figyelni kell. Csak a karnevál második felére érkeztem egy viszonylag kis hostelbe. Egyből kiültem pajtizni a közösségi térbe. Hamar kiderült, hogy előző este a 14 fős társaságból 8 arcot zsebeltek/raboltak ki. Az egyik srácnak 24 órán belül kétszer lopták el a telefonját (természetesen nem ugyanazt). A hostelen kívül is, akikkel ott vagy azóta beszéltem és voltak a karneválon, szinte mindenkinek ellopták/elrabolták valamilyét. Én valahogy megúsztam, de ezzel ritka kivétel vagyok. Jó, az is igaz, hogy a rossz sztorik miatt estére sose vittem telefont, felvonulásból is csak az utolsóra.
Igaz, hogy elég drága lett, meg ugye a biztonsági helyzet, de ultrazsír volt. Nagyon kár lett volna kihagyni. A meglopott/kirabolt emberek többsége is úgy nyilatkozott, hogy a kellemetlenségek ellenére is nagyon megérte a karnevál.
Na de milyen is a karnevál maga? A felvonulásokról ha annyit mondok, hogy táncos csoportok táncolnak hosszú sorban, szépen beöltözve, néha egészen extrém jelmezekben, alapból nem hangzik túl izgalmasan, pedig nagyon jó móka. Csak simán király. Néhány elhaladó csapat után a ritmus is teljesen átjön és csak vigyorogsz, tapsolsz, kiabálsz, szóval tényleg zsír. Egyáltalán nem adja vissza az élményt, de íme néhány gyenge kép:

És az este milyen? Elég erős, teljes őrület. Nem csak a fiatalok, minden korosztály kiveszi a részét az éjszakából is. Szívet melengető látvány látni, hogy az éjszaka is mindenkinek szól. Leírás helyett inkább jöjjön egy történet, hátha az jobban visszaadja.
A karnevál utolsó estéjét már elkezdtem temetni, mert az addigi csapatból napközben mindenki lelépett, a hostel is kiürült, és a hivatalos programban sem volt estére semmi. Kint ücsörögtem másodmagammal a hostel teraszán kora este, amikor megjelent három helyi arc, a másik srác ismerősei. Mondták, hogy mennek meginni egy sört, kérdezték, hogy megyek-e. Mondtam igen. Elindultunk. Habár a hivatalos programban nem volt benne, de volt még koncert a városban. Először odamentünk. Teltház volt, így nem fértünk be, de sebaj, a hoppon maradt párszáz másik emberrel rögtönzött utcabál kerekedett a koncert mellett, annak a zenéjére. A spontán utcamókára odasereglettek az ilyenkor szokásos árusok: sör, ital, kaja, liszt és hab. Ja igen, a karnevál velejárója, hogy mindenki tolja a másikra/másik arcába a lisztet, színes porokat, mint állat, folyamatosan. Ráadásul a liszt akciós, három negyed kilós csomag olcsóbb és viszik, mint a cukrot. Szóval el lehet képzelni hogy néznek ki az emberek a végére. A másik a hab. Ilyen tűzoltókészülék szerű, elég nagy cuccból tolja mindenki a habot a többiekre bulikázás közben. Valamelyik nap felfedeztem magamon színes port is, úgyhogy az is van, ragasztó anyagnak meg a hab mellett a kiömlő söci szolgál.
Miután véget ért a koncert, a sarki kisbolt szánta meg a hazamenni még nem akaró népet, kirakott egy bazinagy hangfalat zenével, így gyorsan odatömörödött a lisztes tömeg folytatni a mulatságot. Egy idő után ez a bolt is bezárt, de egy helyi megszánta a csapatot, és beröffentette a hifit maxon a kocsijában az út túloldalán. A tömeg éljenzett és elhangzott a vezényszó az áthelyeződésre. Zseniális látvány, ahogy a bő száz fősre apadt ittas, színes, lisztes csapat rohan át az út túloldalára, nehogy lemaradjon egy másodperc zenéről is. Természetes velük együtt az a 10-15 megmaradt sör-, ital- és lisztárus, szintén szaladva, minden kellékükkel. Az eredmény: a zene indulása után nagyjából negyven másodperccel kész is az utcai diszkó mindennel, amivel kell, mintha minden eredetileg is így lett volna. Aztán ahogy lankadt a hangulat, a négy eredeti arc közül az egyik odajön és mondja, hogy menjünk tovább diszkóba. Időm se volt kimondani, hogy oké, egy másik már le is intett egy buszt és integetett, hogy menjünk. Időközben eredetileg 5 fős kis csapatunk 30 fölé duzzadt a random bulikázókból és a vezényszóra a teljes színes lisztes társaság elkezdett rohanni a busz felé, sörrel/egyébbel a kézben. Addig is tele volt a busz, de így már tényleg, duplán, páran ki is lógtak az ajtóból. Negyed óra zötykölődés után jön a vezényszó, hogy leszállunk, és meg is érkeztünk az itteni Petőfi sétányra. Itt folytatódott a mókázás mindaddig, amíg el nem hangzott a vezényszó, hogy megyünk házibuliba. így kerek az este, akarom mondani a "meginni egy sört". Időközben kábé felére apadt a csapatunk, így indultunk meg gyalog valamerre. Egy lepukkantabb környéken egy apró házikóban nyitott ajtót a még mindig lisztes és a sörtől/habtól csapzott társaságnak egy hatvan pluszos néni, a házigazda anyukája, hálóingben. Vezetőnk mondta neki, hogy bocsánat, hogy csak így beállítunk hajnal 4-kor, főleg úgy, hogy rajta kívül szinte senkit nem ismert a néni. -Karnevál van, gyertek- hangzott a válasz. Irány a hátsókert, zene be, azt móka tovább. Nem sokkal később a hosteles kispajti mondta, hogy menne haza. Inkább vele tartottam, természetesen taxival.

Kolumbiai tartózkodásom alatt csillagtúraszerűen tolom, tehát valamennyi időre elmegyek a vadonba kismadarakat hajkurászni, aztán ha elfogy a tiszta ruha, akkor visszamegyek a civilizációba mosni meg pihenni kicsit. Most Bogota a bázisom. Mióta itt vagyok, már jópár napot eltöltöttem Bogotában. Aki nem kolumbiaival eddig beszéltem Kolumbiában, ha szóba jött, mindenki Medellinre esküdözött, hogy az mennyire jó város. Medellin jó, meg izgi, meg minden, de nekem Bogota jobban bejön. 

Látnivalók: Nem írnék le mindent, de a városközpontnak nevezhető La Candelaría nagyon pöpec hely, Medellin történelmi központjával egy lapon se lehet említeni. Gyarmati időszakban épült városrész, menő és hangulatos helyekkel, a legtöbb látnivaló is itt található. Konkrét látványosságok közül a kedvencem a Botero Múzeum volt, tényleg állat. Nem csak latin viszonylatban, hanem amúgy is. Ráadásul három múzeum együtt és nem kizárólag képzőművészet. Mindez fullingyen, mindenkinek. Kiemelném még az amúgy nem túl ismert Observatorio de Colibiries-t, ami egy birtok tele kolibrietetőkkel. Néhány méterről lehet több, mint 10 faj kolibrit megfigyelni. Csomó helyen vannak ilyen kolibrietetők, nekem is ez már a negyedik volt Kolumbiában, de szerintem király, hogy közvetlen a főváros mellett van. A központból kevesebb, mint egy óra autózással elérhető. 

Praktikus infók: Közlekedés - Bogotában metró nincs, csak transmilenio, ami szinte ugyanaz, kivéve, hogy busz és a felszínen megy. Saját úthálózata van, ahova más nem nagyon mehet be, úgyhogy nagyon gyors, mintha tényleg metró lenne. Az egyéb buszok azok már kicsit más tészta, nagyon lassúak vagy ha nem, akkor kicsit kalandtúra/hullámvasút rajtuk csapatni. Idő, mire felveszi az ember a ritmust. Uber és taxi van (Tappsi Easy app erősen ajánlott), nagyon olcsó, úgyhogy érdemes gyakran használni, nemcsak kényelmi, de neccesebb részeken biztonsági megfontolásokból is, éjszaka mindenhol. Apropó, biztonság. Vannak nagyon jó kerületek, ami tök Európa, de vannak olyanok, ahol nappal is kapkodtam a lábam. Észak biztonságosabb, délen vannak a parább részek. Mindenki azt mondta, hogy általánosságban Bogota biztonságos, de meglepően sok embert ért negatív élmény körülöttem, úgyhogy azért jobb észnél lenni, na. Éjszaka meg csak uber/taxi. A helyiek is taxiznak diszkóba menet. 

Éjszaka: Nem vagyok már mai csirke, de azért hébe-hóba még alámkap a szél, amikor összefújja a szemetet és ennek nagyon örülök. Gyakran úgy alakul, hogy amikor elkezdődik az utazóközösségben az agyalás, hogy akkor mi legyen este, akkor végül mindig ott ülök kezemben egy söcivel a taxiban azzal a néhány arccal, akik nem mentek alukálni, hanem inkább az éjszakába. Aztán másnap szép lassan összegyűlik a gyűrött társaság a cigizős teraszon, azt megy a sztorizgatás, hogy ki hogy ért haza meg amúgy kivel mi volt, mindenki megvan-e. Habár már öreg vagyok, mint az országút, de valahogy gyakran belesétálok véletlen ezekbe a dolgokba. Mint ahogy Bogotában is megesett, nem egyszer. Micsoda szerencse, hogy így alakult, azért jó móka ez. Ráadásul a bogotai éjszaka, legalábbis, amit eddig láttam belőle, nagyon adja, ami szórakozóhelyet eddig láttam, azok kifejezetten királyak.

A latin világban jelenleg a regeton az egyes számú műfaj, ami nekem sajnos annyira nem zsánerem. Nem ez az első utam a latin világba és eddig mindig kihívás volt a szívemnek kedves zenét találni, sokszor nem is sikerült. Szerencsére Bogotában van rendes techno és nem is egy helyen. Persze aki más műfajt szeret, valószínűleg az se fog csalódni. Tudják ezek a kolumbiaiak, hogyan kell szórakozni. Egy tipp: a Theatrón-t muszáj útbaejteni, ha belemegy az éjszakába az ember. A minden túlzás nélkül kilométeres sor riasztó, de nagyon gyorsan halad. Arra kell csak figyelni, hogy legyen innivaló az embernél arra fél órára, nehogy kiszáradjon sorbanállás közben. A hely maga pedig Latin-Amerika egyik legnagyobbja, 12 teremmel, köztük egy-két egészen naggyal, tetőterasszal, és még a dizájn se rossz. Főleg regeton van, de nem kizárólag. Fontos éjfél előtt odaérni, mert utána gyakran teltház lesz.

Mitú Kolumbia Amazónia régiójában fekszik, az esőerdő közepén. Elszigetelt település, repcsin és hajón kívül máshogy nem lehet idejönni. A hírneve még mindig magánviseli kicsit a nyomát, hogy 98-ban a FARC elfoglalta és csúnya mészárlást rendezett itt. Ma már ennek szerencsére csak a hely történetében van nyoma. Azóta csináltak katonai bázist és a rendőri jelenlét is erős a településen, meg ugye a FARC-cal is aláírták a békét, úgyhogy mostmár teljesen biztonságos. Nagyon nyomják a turizmust, ma már talán inkább erről ismerik, bár nekem úgy tűnik, hogy a turizmus még elég gyerekcipőben jár. Ittlétem alatt nem láttam olyan külföldit, aki ne a madarak miatt jött volna ide, meg valószínűleg gondban lettem volna, ha nem madarászok és egyéb programokkal kell kitöltenem egy hetet. Szóval programok még nem nagyon vannak, vagy nem hirdetik túl őket. Lehet turista szempontból egyelőre még vonzóbb célpont Leticia, a turistaközpont folyami delfinekkel Kolumbia délkeleti csücskében, de drukkolok Mitúnak.

Maga Mitú a Vaupés folyó partjára, egy reptér köré épült városka, úgyhogy nem a legpraktikusabb az elrendezése, elég sokszor kell megkerülni a repteret ha mész valahova. A város körül pedig indiánközösségek sorakoznak. Ezek amolyan mini települések vagy lakótelepek, indiánoknak. Kicsit máshogy néznek ki, mint a város. A turistáknak belépőt kell általában fizetni, ha be akarnak menni. Márpedig be akarnak, mert minden város körüli ösvény valamelyik indián közösségből indul. Általában indián vezető is jár a beugró mellé, bár a vezetőt általában sikerült megúsznom.

Az amazóniai esőerdő kemény. Hallottam, hogy megterhelő az itteni klíma, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Irgalmatlan meleg, brutális páratartalommal kombinálva, nincs olyan, hogy nem izzadsz, max nem annyira, de inkább nagyon. Napközben sokkal rosszabb, de hajnalban sem jó. Ha nem tűz a nap, akkor eggyel elviselhetőbb, de akkor meg jó sansszal hamarosan zuhogni fog. Ha bemész az esőerdőbe, akkor fontos szabály, hogy ne állj meg. Ha megállsz, fél percen belül ellepnek mindenféle rovarok. Többségük nem csíp, de elég idegesítőek és pont elég, hogy a kisebb részük csíp. A magyar rovarriasztóm nem mondom, hogy inkább ártott, de az tuti, hogy nem nagyon használt. Több esőerdőben madaraztam már, de nekem eddig ez volt messze a legkeményebb. Nem ilyen elkényeztetett belvárosi srácoknak való, mint én. Respekt az indiánoknak és a helyieknek, akik ebben élnek és dolgoznak. A településen vagy víz mellett azért jóval barátságosabbak a viszonyok.

Boldogan elviselem a kemény körülményeket, ha cserébe szuper madarakat lehet jól látni, de sajnos Mitúban nem ez a helyzet. Más madarász is mondta, hogy ez élete legnehezebb terepe és nem a klímára és a rovarokra gondolt, hanem mert nagyon félősek a madarak, rettenetesen nehéz madarászni. A jó fajok megvannak, de nagyon nehéz őket megtalálni, nem lehet őket rendesen megnézni, nem várnak be és egyből mennek tovább, kevés az igazán jó élmény. Arra tippeltünk, hogy az orvvadászat miatt lehet így, több helyen is olvastam róla, de nem tudhatjuk biztosan, orvvadászat nyomát nem láttuk. Remélem máshol azért könnyebb Amazóniában madarászni. Ezt leszámítva azért örülök, hogy eljöttem ide, láttam pár jó dolgot ha nem is túl jól, meg amúgy is Amazónia nekem mindig nagy cél volt. Voltam már nem egy esőerdőben, de azért mégiscsak Amazónia az ESŐERDŐ. 

A filmekben van egy hangulata az amazóniai településeknek: minden kicsit vörös az esőerdei talajtól, még a bankjegyek is. Hullámpalás és pálmalevéltetős színes viskók egymás hegyén-hátán, fából vájt kenuk szelik a folyót, amúgyis egy valahol bájos lepukkantság mindenhol, koszos focimezben szakadt műanyag kertiszékekben sörözgető izzadt helyiek a kocsma előtt. Mitú pontosan ilyen, úgyhogy megkaptam az amazóniai életérzést. Nekem nagyon átjött. Azt is meg kell mondjam, hogy kevés szürreálisabb élményben volt részem Kolumbiában, mint vasárnap hajnalban madarászásba menet áthaladni az egyik indián közösségen. Tele a közösség egy szem utcája random, főleg részeg indiáncsoportokkal, sörösdobozhegyek mindenhol, néhány házból szól a zene, de inkább csak random ülnek/állnak a csoportok sűrűn az utcán és beszélgetnek/alszanak/ilyesmi a leszálló ködben. Hiába, a szombat indiánéknál is szombat.

Már írtam, hogy a madarászok is elsősorban a kávévidéket, avagy a nyugati Andokot veszik célba, ha Kolumbiába mennek. A turizmusban ez az egyik központi rész és madaras szempontból is ez van legjobban felderítve. Emellett sok különböző élőhely van egymáshoz viszonylag közel, különböző fajösszetétellel. Rengeteg madárfaj van, köztük nagyon sok endemizmus, amik máshol nem vagy nem nagyon fordulnak elő. 

Szóval lenyomtuk a hagyományos madaras kör nagy részét, Tomi már tovább is ment Costa Ricába. Elég gyengén teljesítettünk, 400 körüli madárfajt láttunk, ami úgymond szánalmas. Viszont azt hiszem mondhatjuk, hogy nem volt szerencsénk. 

Vannak például az antpitták. Ez egy különleges madárcsoport, a sűrű aljnövényzetben töltik az életüket, emiatt nagyon nehezen megfigyelhetőek. Sok madarász nagy kedvencei. Kolumbiában rengeteg fajuk van, talán mindenkinek a fő céljai között szerepel, aki idejön, hogy minél többet lásson. Nekünk is az volt, csak nem jött össze. Van például a Hooded Antpitta nevű madár, amit a világon kábé egyetlen helyen lehet könnyen látni. Megvolt a koordináta, meg az is, hogy reggel fél 6 és 6 között lehet belefutni, utána eltűnik. Fel is keltünk szépen hajnalok hajnalán, elindultunk a megadott pont felé, erre nem rádöntött egy fát az éjjeli vihar az útra?! Sebaj, gondoltam elrángatom a fát az útról, hogy valahogy át tudjunk jutni, de aztán feltűnt, hogy ég a fa. Dőlés közben egy vezetéket is magával rántott, a szakadó esőben zárta az áramkört és ezért égett, úgyhogy kis ráncigálás után hagytam. Nem tudtam volna úgy megoldani, hogy ne tépjem le a vezetéket, meg az áram nem játék. Egy utánam jövő fickót kicsit meg is rázott. Engem szerencsére nem, de szomorú, hogy buktuk a Hooded Antpittát. Vagy amikor egyszer kicsengettünk egy csomó zsét, hogy bemehessünk egy olyan helyre, ahol fixen lehet etetőn látni három antpitta fajt is. Fixen, érted. Mondanom se kell, nekünk gájddal is csak egyet sikerült nagy nehezen. Olyan is volt, hogy az ország egyik legkirályabb madaras helyét vettük célba, ahol kulcsfontosságú, hogy jó korán kiérjünk terepre, erre bazmeg nem leomlott a hegy?! A helyreállítás és a lezárások miatt a 25 km-es úton átlag bő két órát csücsültünk a kocsiban mire a helyszínre értünk, majd visszafelé is ugyanennyit, minden nap. Meg bezártak olyan helyek, amik augusztusban még nyitva voltak, meg ilyenek. Szóval azt hiszem mondhatom, hogy nem voltunk a szerencse gyermekei. Ennek ellenére azért láttunk bazisok szuper madarat, és a leginkább vágyott madárfajok közül szinte minden meglett, az antpitták nagyrészét kivéve persze, íme a galéria:

Kolumbiában kávévidéknek az Andok nyugati vonulata és völgyek Medellintől délre, kábé Armeniáig terjedő részét szokták nevezni. Nem véletlen: itt összpontosul a kávétermesztés az országban. A karibi partvidéket leszámítva talán ez a legnépszerűbb környék az utazók és turisták körében. Hangulatos kis és nagyobb városok, és ahogy Kolumbiában sok helyen vagy szinte mindenhol, a természet és a táj itt is jól néz ki. A madarászok is elsősorban ezt a környéket veszik célba. Madárból is rengeteg faj van, köztük nagyon sok specialitás, amik máshol nem nagyon fordulnak elő. Nem utolsó sorban pedig nagyon biztonságos környék. Mi is letoltuk ezt a hagyományos kört, csak a vérmadarászoktól eltérően néha szántunk egy kis időt hagyományos turistás nézelődésre is. Nyilván nem annyit meg nem annyi helyet, mint a nem madaras utazók, épp csak azt ami szembejött, semmi kávéültetvény látogatás vagy ilyesmi.

Manizales egy két település összeolvadásával létrejött város, a keleti, pesti oldal a hegyes (tehát bizonyos szempontból inkább budai oldal) és talán ez a hangulatosabb rész is. Manizalesről annyi infót kaptam indulás előtt, hogy jók a kocsmák és ez tényleg így is van. A kolumbiai kocsmák eddigi tapasztalatom szerint sötét helyek nagyon hangos, általában reggeton zenével és furcsa neonfényekkel. A manizalesi kocsmák ezzel szemben tök kulturáltak, lehet beszélgetni is üvöltés nélkül. A város pedig egy pezsgő diákváros, nagyon magas hegyekkel körbevéve, szóval király hely. Szívesen maradtam volna tovább.

Salento egy picike település, cuki házakkal, színesre festett ablakokkal és ajtókkal, jól néz ki. Nagyon turistás az egész, de azért még nem a lehúzás kategória. A híres Cocora-völgy mellett fekszik, ez a logikus kiindulási pont annak, aki meg akarja nézni. A Cocora-völgy az a hely, ahol megmaradtak a nagyon magas, akár 60 méteres királypálmák a legelőkön és általában ez a tájkép az elsők között ugrik fel a Kolumbia látnivalóira keresés közben. Emellett a völgyben jót lehet kirándulni, akár több naposat is, 4000 méter fölé, a hegyen van menedékház.

Jardin egy kicsit nagyobb városka, mint Salento, magát Antioquia tartomány legszebb városaként hirdeti, vélhetően jogosan. Az utcák itt is szuper hangulatosak, a főtér pedig este nyüzsög igazán, kajásbódék sokasága, valamint a főtérre néző kocsmák előtti tér megtelik élettel. Egy kevésbé ismert látnivaló a városkában a Cock-of-the-rock lek. A Cock-of-the-rock egy madár és tényleg így hívják. Magyar andesi szirtimadár, de ez a név nem tetszik, úgyhogy maradjon Cock-of-the-rock. A Cock-of-the-rock egy hihetetlen madár és jó eséllyel már nagyon-nagyon sok éve az erdő ugyanazon pontján, a lekbe gyűlnek össze délutánonként a hímek tenni a szépet a tojóknak. Közben a lek köré épült a város, de a madarak nem tágítottak, valószínűleg generációról generációra jártak ide. Szerencsére a tulaj meglátta benne a lehetőséget és délutánonként egy jelképes összegért be lehet menni a kertbe és néhány méterről figyelni, ahogy ezek a fantasztikus madarak udvarolnak. A hangjuk elég szörnyű, de a kinézetük és a műsor kárpótol.

Medellinről már van írás.