Mitú Kolumbia Amazónia régiójában fekszik, az esőerdő közepén. Elszigetelt település, repcsin és hajón kívül máshogy nem lehet idejönni. A hírneve még mindig magánviseli kicsit a nyomát, hogy 98-ban a FARC elfoglalta és csúnya mészárlást rendezett itt. Ma már ennek szerencsére csak a hely történetében van nyoma. Azóta csináltak katonai bázist és a rendőri jelenlét is erős a településen, meg ugye a FARC-cal is aláírták a békét, úgyhogy mostmár teljesen biztonságos. Nagyon nyomják a turizmust, ma már talán inkább erről ismerik, bár nekem úgy tűnik, hogy a turizmus még elég gyerekcipőben jár. Ittlétem alatt nem láttam olyan külföldit, aki ne a madarak miatt jött volna ide, meg valószínűleg gondban lettem volna, ha nem madarászok és egyéb programokkal kell kitöltenem egy hetet. Szóval programok még nem nagyon vannak, vagy nem hirdetik túl őket. Lehet turista szempontból egyelőre még vonzóbb célpont Leticia, a turistaközpont folyami delfinekkel Kolumbia délkeleti csücskében, de drukkolok Mitúnak.

Maga Mitú a Vaupés folyó partjára, egy reptér köré épült városka, úgyhogy nem a legpraktikusabb az elrendezése, elég sokszor kell megkerülni a repteret ha mész valahova. A város körül pedig indiánközösségek sorakoznak. Ezek amolyan mini települések vagy lakótelepek, indiánoknak. Kicsit máshogy néznek ki, mint a város. A turistáknak belépőt kell általában fizetni, ha be akarnak menni. Márpedig be akarnak, mert minden város körüli ösvény valamelyik indián közösségből indul. Általában indián vezető is jár a beugró mellé, bár a vezetőt általában sikerült megúsznom.

Az amazóniai esőerdő kemény. Hallottam, hogy megterhelő az itteni klíma, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Irgalmatlan meleg, brutális páratartalommal kombinálva, nincs olyan, hogy nem izzadsz, max nem annyira, de inkább nagyon. Napközben sokkal rosszabb, de hajnalban sem jó. Ha nem tűz a nap, akkor eggyel elviselhetőbb, de akkor meg jó sansszal hamarosan zuhogni fog. Ha bemész az esőerdőbe, akkor fontos szabály, hogy ne állj meg. Ha megállsz, fél percen belül ellepnek mindenféle rovarok. Többségük nem csíp, de elég idegesítőek és pont elég, hogy a kisebb részük csíp. A magyar rovarriasztóm nem mondom, hogy inkább ártott, de az tuti, hogy nem nagyon használt. Több esőerdőben madaraztam már, de nekem eddig ez volt messze a legkeményebb. Nem ilyen elkényeztetett belvárosi srácoknak való, mint én. Respekt az indiánoknak és a helyieknek, akik ebben élnek és dolgoznak. A településen vagy víz mellett azért jóval barátságosabbak a viszonyok.

Boldogan elviselem a kemény körülményeket, ha cserébe szuper madarakat lehet jól látni, de sajnos Mitúban nem ez a helyzet. Más madarász is mondta, hogy ez élete legnehezebb terepe és nem a klímára és a rovarokra gondolt, hanem mert nagyon félősek a madarak, rettenetesen nehéz madarászni. A jó fajok megvannak, de nagyon nehéz őket megtalálni, nem lehet őket rendesen megnézni, nem várnak be és egyből mennek tovább, kevés az igazán jó élmény. Arra tippeltünk, hogy az orvvadászat miatt lehet így, több helyen is olvastam róla, de nem tudhatjuk biztosan, orvvadászat nyomát nem láttuk. Remélem máshol azért könnyebb Amazóniában madarászni. Ezt leszámítva azért örülök, hogy eljöttem ide, láttam pár jó dolgot ha nem is túl jól, meg amúgy is Amazónia nekem mindig nagy cél volt. Voltam már nem egy esőerdőben, de azért mégiscsak Amazónia az ESŐERDŐ. 

A filmekben van egy hangulata az amazóniai településeknek: minden kicsit vörös az esőerdei talajtól, még a bankjegyek is. Hullámpalás és pálmalevéltetős színes viskók egymás hegyén-hátán, fából vájt kenuk szelik a folyót, amúgyis egy valahol bájos lepukkantság mindenhol, koszos focimezben szakadt műanyag kertiszékekben sörözgető izzadt helyiek a kocsma előtt. Mitú pontosan ilyen, úgyhogy megkaptam az amazóniai életérzést. Nekem nagyon átjött. Azt is meg kell mondjam, hogy kevés szürreálisabb élményben volt részem Kolumbiában, mint vasárnap hajnalban madarászásba menet áthaladni az egyik indián közösségen. Tele a közösség egy szem utcája random, főleg részeg indiáncsoportokkal, sörösdobozhegyek mindenhol, néhány házból szól a zene, de inkább csak random ülnek/állnak a csoportok sűrűn az utcán és beszélgetnek/alszanak/ilyesmi a leszálló ködben. Hiába, a szombat indiánéknál is szombat.

Már írtam, hogy a madarászok is elsősorban a kávévidéket, avagy a nyugati Andokot veszik célba, ha Kolumbiába mennek. A turizmusban ez az egyik központi rész és madaras szempontból is ez van legjobban felderítve. Emellett sok különböző élőhely van egymáshoz viszonylag közel, különböző fajösszetétellel. Rengeteg madárfaj van, köztük nagyon sok endemizmus, amik máshol nem vagy nem nagyon fordulnak elő. 

Szóval lenyomtuk a hagyományos madaras kör nagy részét, Tomi már tovább is ment Costa Ricába. Elég gyengén teljesítettünk, 400 körüli madárfajt láttunk, ami úgymond szánalmas. Viszont azt hiszem mondhatjuk, hogy nem volt szerencsénk. 

Vannak például az antpitták. Ez egy különleges madárcsoport, a sűrű aljnövényzetben töltik az életüket, emiatt nagyon nehezen megfigyelhetőek. Sok madarász nagy kedvencei. Kolumbiában rengeteg fajuk van, talán mindenkinek a fő céljai között szerepel, aki idejön, hogy minél többet lásson. Nekünk is az volt, csak nem jött össze. Van például a Hooded Antpitta nevű madár, amit a világon kábé egyetlen helyen lehet könnyen látni. Megvolt a koordináta, meg az is, hogy reggel fél 6 és 6 között lehet belefutni, utána eltűnik. Fel is keltünk szépen hajnalok hajnalán, elindultunk a megadott pont felé, erre nem rádöntött egy fát az éjjeli vihar az útra?! Sebaj, gondoltam elrángatom a fát az útról, hogy valahogy át tudjunk jutni, de aztán feltűnt, hogy ég a fa. Dőlés közben egy vezetéket is magával rántott, a szakadó esőben zárta az áramkört és ezért égett, úgyhogy kis ráncigálás után hagytam. Nem tudtam volna úgy megoldani, hogy ne tépjem le a vezetéket, meg az áram nem játék. Egy utánam jövő fickót kicsit meg is rázott. Engem szerencsére nem, de szomorú, hogy buktuk a Hooded Antpittát. Vagy amikor egyszer kicsengettünk egy csomó zsét, hogy bemehessünk egy olyan helyre, ahol fixen lehet etetőn látni három antpitta fajt is. Fixen, érted. Mondanom se kell, nekünk gájddal is csak egyet sikerült nagy nehezen. Olyan is volt, hogy az ország egyik legkirályabb madaras helyét vettük célba, ahol kulcsfontosságú, hogy jó korán kiérjünk terepre, erre bazmeg nem leomlott a hegy?! A helyreállítás és a lezárások miatt a 25 km-es úton átlag bő két órát csücsültünk a kocsiban mire a helyszínre értünk, majd visszafelé is ugyanennyit, minden nap. Meg bezártak olyan helyek, amik augusztusban még nyitva voltak, meg ilyenek. Szóval azt hiszem mondhatom, hogy nem voltunk a szerencse gyermekei. Ennek ellenére azért láttunk bazisok szuper madarat, és a leginkább vágyott madárfajok közül szinte minden meglett, az antpitták nagyrészét kivéve persze, íme a galéria:

Kolumbiában kávévidéknek az Andok nyugati vonulata és völgyek Medellintől délre, kábé Armeniáig terjedő részét szokták nevezni. Nem véletlen: itt összpontosul a kávétermesztés az országban. A karibi partvidéket leszámítva talán ez a legnépszerűbb környék az utazók és turisták körében. Hangulatos kis és nagyobb városok, és ahogy Kolumbiában sok helyen vagy szinte mindenhol, a természet és a táj itt is jól néz ki. A madarászok is elsősorban ezt a környéket veszik célba. Madárból is rengeteg faj van, köztük nagyon sok specialitás, amik máshol nem nagyon fordulnak elő. Nem utolsó sorban pedig nagyon biztonságos környék. Mi is letoltuk ezt a hagyományos kört, csak a vérmadarászoktól eltérően néha szántunk egy kis időt hagyományos turistás nézelődésre is. Nyilván nem annyit meg nem annyi helyet, mint a nem madaras utazók, épp csak azt ami szembejött, semmi kávéültetvény látogatás vagy ilyesmi.

Manizales egy két település összeolvadásával létrejött város, a keleti, pesti oldal a hegyes (tehát bizonyos szempontból inkább budai oldal) és talán ez a hangulatosabb rész is. Manizalesről annyi infót kaptam indulás előtt, hogy jók a kocsmák és ez tényleg így is van. A kolumbiai kocsmák eddigi tapasztalatom szerint sötét helyek nagyon hangos, általában reggeton zenével és furcsa neonfényekkel. A manizalesi kocsmák ezzel szemben tök kulturáltak, lehet beszélgetni is üvöltés nélkül. A város pedig egy pezsgő diákváros, nagyon magas hegyekkel körbevéve, szóval király hely. Szívesen maradtam volna tovább.

Salento egy picike település, cuki házakkal, színesre festett ablakokkal és ajtókkal, jól néz ki. Nagyon turistás az egész, de azért még nem a lehúzás kategória. A híres Cocora-völgy mellett fekszik, ez a logikus kiindulási pont annak, aki meg akarja nézni. A Cocora-völgy az a hely, ahol megmaradtak a nagyon magas, akár 60 méteres királypálmák a legelőkön és általában ez a tájkép az elsők között ugrik fel a Kolumbia látnivalóira keresés közben. Emellett a völgyben jót lehet kirándulni, akár több naposat is, 4000 méter fölé, a hegyen van menedékház.

Jardin egy kicsit nagyobb városka, mint Salento, magát Antioquia tartomány legszebb városaként hirdeti, vélhetően jogosan. Az utcák itt is szuper hangulatosak, a főtér pedig este nyüzsög igazán, kajásbódék sokasága, valamint a főtérre néző kocsmák előtti tér megtelik élettel. Egy kevésbé ismert látnivaló a városkában a Cock-of-the-rock lek. A Cock-of-the-rock egy madár és tényleg így hívják. Magyar andesi szirtimadár, de ez a név nem tetszik, úgyhogy maradjon Cock-of-the-rock. A Cock-of-the-rock egy hihetetlen madár és jó eséllyel már nagyon-nagyon sok éve az erdő ugyanazon pontján, a lekbe gyűlnek össze délutánonként a hímek tenni a szépet a tojóknak. Közben a lek köré épült a város, de a madarak nem tágítottak, valószínűleg generációról generációra jártak ide. Szerencsére a tulaj meglátta benne a lehetőséget és délutánonként egy jelképes összegért be lehet menni a kertbe és néhány méterről figyelni, ahogy ezek a fantasztikus madarak udvarolnak. A hangjuk elég szörnyű, de a kinézetük és a műsor kárpótol.

Medellinről már van írás.

Nemrég elnéztem egy természettudományi múzeumba itt, Kolumbiában. Nem szép dolog ilyet mondani, de fogalmazzunk úgy, hogy nem minden kitömött állat sikerült teljesen élethűre. Még nem röhögtem ennyit múzeumban. Hogy miért?

Ezért:

Medellinről csupa szuper dolgokat hallottam mielőtt eljöttem Kolumbiába. Pár évtizede, sőt még nem is olyan régen, 2000 után is a világ legveszélyesebb városának számított a kokóbiznisz és a bandák brutális működése miatt, lásd például Narcos sorozat. Aztán valami nagyon megváltozott és az utóbbi években már olyan jelzőket kapott a város, mint az egyik legjobb hely expat-eknek, vagy a világ legjobb hátizsákos úticélja. Többen is mondták az elmúlt hetekben, hogy mennyire király város és mindenképpen meg kell nézni. Úgyhogy pár hét kőkemény madarazás után beugrottunk néhány napra megpihenni és kulturálódni Medellinbe. 

Megmondom őszintén, a látnivalók annyira nem fogtak meg, de sokak szerint Medellinbe nem is ezek miatt kell menni, hanem szórakozni, meg persze mert ez a legliberálisabb, legfejlettebb és legvendégszeretőbb város Kolumbiában. Azt nem tudom eldönteni, hogy tényleg ez a “leg” mindezekből, de az ott töltött napok alapján könnyen lehet, hogy valóban az. És akkor néhány látnivaló:

Centro historico: a város történelmi központja, múzeumból, meg Medellin jelképeiből is jópár itt van, de ekkora tömeget és zsúfoltságot még egyetlen latin városban sem láttam még. És nem csak egy-két utcában, hanem az egész negyedben egységesen. Rengeteg az ember, köztük végtelen mennyiségű árus, akik bódéból/kocsiról/pokrócról/kabát alól árulnak valamit. Még a haladás is nehézkes néha. A negyed egyik része lehet a helyi Soroksári út, csak kicsit durvábban. Pár utcában tömött sorokban állnak az örömlányok a fal mellett, hát mondjuk azt, hogy néha elég lenge öltözetben, miközben az irgalmatlan tömeg hömpölyög mellettük és az árusok között. Érdekes élmény. Örömlányból sem láttam még közel ennyit se sehol. Amúgy vannak szép épületek, múzeumok, meg rengeteg bolt, ahonnan bármi beszerezhető, úgyhogy megérhet egy misét, de miután eljöttünk, nem éreztem úgy, hogy mindenképpen vissza kéne menni azonnal.

El Poblado: a város két olyan negyede közül az egyik, ahol a legtöbb külföldi és turista van. Tele van nagyon jó kis éttermekkel, bárokkal az egyszerűtől a nyugati színvonalat messze megugró helyekig. Elhiszem, hogy az expat-ek ezt a részt kedvelik a legjobban. A másik ilyen negyed, a stadion környéke habár kevésbé menő, de sokkal szellősebb és olcsóbb.

Comuna 13: szerintem Medellin nr. 1 látványossága, egy volt nyomornegyed. Még 2000 után is nagyon para hely volt, kőkemény harcok folytak a katonaság bevonásával, hogy a kormány megszerezze az ellenőrzést a negyed felett, sok áldozattal és eltűnttel. Aztán ez megváltozott. Ezt a negyed szokták az ilyen irányú, mármint az életveszélyes gettóból fain kis turistás negyed változások iskolapéldájaként említeni. Ma már teljesen biztonságos és nagyon fílinges környék, Medellinben nekem ez volt a kedvencem. A hegyoldalban egymásra épített főleg lepukkant viskók sokasága szűk sikátorokkal, graffitikkel, mozgólépcsőkkel és mostmár éttermekkel, bárokkal, gyönyörű kilátással. A bárok mellett a hiphop határozza meg a környéket, majdnem minden sarkon bele lehet futni valami produkcióba. Főleg free walking tour-okkal jönnek a turisták, amiken elmesélik a negyed hányattatott történetét. Habár nagyon sok a turista, de kihagyhatatlan.

Lanovka (teleferico): minden valamire való kolumbiai városban van teleferico, így Medellinben is. Habár mi nem voltunk, de állítólag azért jó, mert sima busz/metrójeggyel lehet megnézni felülről a várost. A metró is zsír lehet körbenézésre, és ráadásul elvileg tök biztonságos.

Szórakozás: mivel sokan ezt emelték ki nekem Medellin látnivalói közül a legfontosabbként, helyet érdemel ebben a felsorolásban. Pár nap alatt nyilván nem lehet felfedezni mindent, de egy-két egészen király klubba, bárba/étterembe sikerült eljutni. Ha valaki Medellinbe jön, tényleg erre érdemes a nagyobb hangsúlyt fektetni a városnézés helyett. Az éttermek és bárok simaliba, de az éjszakába azért nem érdemes belemenni egyedül külföldiként. Szerencsére a szállásokon vagy valahol könnyen akadnak társak, akikkel neki lehet vágni az éjszakai kalandozásnak.