Utam során sokan meséltek Buenos Airesről. Azon kívül, hogy sok dolgot lehet csinálni, elsősorban olyan dolgokat mondtak, hogy veszélyes, koszos, zsúfolt, az emberek agresszívak, meg ilyenek, úgyhogy vegyes várakozásokkal érkeztem BA-ba a kis utazásom utolsó napjaira. A hallottakhoz képest hatalmas csalódás volt, pozitív értelemben. Buenos Aires az elővárosokkal együtt egy hatalmas, bő 12 milliós metropolisz, de ebből a turisták szemszögéből is érdekes központ, maga a főváros csak kábé hárommilliós, teljesen emészthető méretű város.
A turisták szempontjából nagyon jó tulajdonsága Buenos Airesnek, hogy sok múzeumba a hét valamelyik (ritkábban mindegyik) napján nem kell fizetni beugrót és a többi fontos látnivaló és program nagy része is ingyen várja a látogatókat. A turistáknak ajánlott dolgokon kívül is vannak jó helyek, például az elit tengerparti negyedet, a Puerto Madero-t, vagy a grillbüfékkel teletűzdelt és alkalmi vásároknak helyt adó Paseo de Gloriát nekem nem nagyon reklámozták a kötelező látnivalók között, pedig király helyek.
Persze a kulturális dolgokon kívül talán a legfontosabb a foci. A két nagy csapat (Boca és River) meccseire külföldiek csak elég sok zséért (általában min. 20.000 forintnyi hp, azaz helyi peso) tudnak bejutni egy meccsre, de az argentin meccsélményt a kevésbé híres fővárosi csapatok meccsein is át lehet élni, jóval olcsóbban. Másik érdekes helyi sajátosság a tüntetés. Minden nap tüntetnek valami ellen, néha kisebb, néha nagyobb, néha tűzijátékkal, néha sütögetéssel, stb. A napok nagyobb részében bármerre jártam, előbb-utóbb tüntetésbe futottam bele, bár állítólag azért el tudnak vadulni a dolgok néha.
Ha valaki a szórakozásra kevesebb energiát fordít, fel tud kelni reggel időben és reggeltől estig tolja a városnézést, akkor 3-4 nap simán elég a látnivalókra. Ha valaki inkább a szórakozás miatt jön ide, az is megtalálja a számítását, rengeteg klub és kocsma várja a szomjas utazókat és nem csak a híres szórakozónegyedben, Palermóban. Ebben az esetben persze érdemes 3-4 napnál többre jönni.
Utolsó megállómra megint sikerült egy nagyon laza hostelbe kerülnöm. Sok másik hostelhez hasonlóan ez is arra az üzleti modellre épül, hogy főleg „önkénteseket” dolgoztatnak, tehát olyanokat, akik ingyen szállásért, meg valami kajáért cserébe vállalnak néhány napnyi melót. Elég nagy volt a hostel, meglepően sok ilyen arc lakott benne. Néha többen voltak, mint a vendégek. Esténként nem klikkesedtek és vonultak el, hanem az amúgy is színes banda a beszélgetésre és sörözésre nyitottabb átutazókkal kiegészülve töltötte az estéket. Aztán az argentin szokások szerint olyan hajnali 2-3 fele egész komoly kis csapatokban, velünk, a várost és a lokál programokat kevésbé ismerőkkel vegyülve mentek bele az éjszakába. Szinte minden nap. Itt éreztem először, hogy az ilyen típusú, amúgy a hosteliparban igen népszerű „önkénteskedés”, azon kívül, hogy így viszonylag olcsón lehet ellenni egy idegen helyen, akár igazán jó móka is lehet.
