Még múlt hétvégén vetették fel a helyi srácok, hogy igazán csaphatnánk egy közös szabadnapot és elmehetnénk strandolni a közeli üdülőhelyre, Punta Indioba. Természetesen mindenkinek tetszett az ötlet, arról nem is beszélve, hogy errefelé durván berobbant a nyár, simán harminc fok fölött vannak a napi maximumok már, úgyhogy szombat reggel felpattantunk öten a collectivóra és meg sem álltunk a strandig.

Punta Indio egy kis nyaralóövezet a Rio del Plata (folyó vagy tenger, nem teljesen tudom) partján. Külföldi nem nagyon vetődik erre, elsősorban a környékbeliek szeretnek idejárni. A település nyaralók és kempingek hosszú sora a folyóparton néhány bárral és a folyó felőli oldalon strandokkal. Nem nagy extra hely, de hangulatos. Egy kis kikapcsolódásra és grillezéssel egybekötött pihenésre tökéletes.

Megérkezésünk után kerestünk egy kis bungalót, aztán egyből nekiálltunk a parrillának. A munkanapokon gyakorlatilag kényszervegák vagyunk, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor láttam húst a tányéron, mióta itt vagyok. A táborban a menü általában zöldséges rizs/tészta/krumpli, vagy ezek valamilyen kombinációja, néha megspékelve egy konzervkukoricával vagy konzervborsóval, szóval hús szempontjából nem vagyunk elkényeztetve. Most viszont szerintem sikerült mindent bepótolnunk. Ha parrilláról (grillezésről) van szó, argentin barátaink nem viccelnek. Ötünkre bevásároltak vagy nyolc kilót mindenféle finom húsfajtából. Errefelé szinte minden szálláshely, kemping, park, strand, de még a játszótérnek is kötelező kelléke a parrilla (grillsütő), úgyhogy természetesen a bungalónkhoz is tartozott egy. Többen csak úgy engedtek el otthonról, hogy meg kell tanulnom az argentin marhasültek titkát, ezért már az első pillanattól ott legyeskedtem a parrilla körül. A parrilla olyasmi itt, mint otthon a bográcsozás, mindenkinek megvannak az apró trükkjei. A mi szakácsunknak, Adriánnak is megvoltak, a végeredmény pedig magáért beszélt, nem is tudom mikor ettem legutóbb ennyire király marhasültet.

A kaja után megismerkedtem egy újabb nagyon szimpatikus szokással, a sobremesával. Ez nagyjából annyit tesz, hogy miután bepusziltuk az elpusztíthatatlan mennyiségű húst, nem rohanunk egyből lepakolni az asztalt meg mosogatni, hanem még vagy félóráig ülünk a baromi finom sültek maradványai körül és nem csinálunk semmit.

Ha már strandolni jöttünk, kaja után le is néztünk a partra. Hát, strandolásra nem a legkirályabb célpont Punta Indio, egy pohár koszos kakaó átlátszóságához tudnám hasonlítani a víz átlátszóságát, úgyhogy kevés embernek van kedve rendesen pancsolni. A parton matézgatni és a horizonton Uruguay-t keresni viszont tökéletes hely. Vagy beülni a homokos strandon az italmárkás székekkel és több évtizedes ütött-kopott asztalokkal, esetleg fröccsöntött műanyag kertibútorokkal felszerelt, kissé retkes bárok egyikébe egy sörre. A reklámnapernyők és a pocakos, hastájban olaj- és/vagy zsírfoltos, egy számmal kisebb trikót hordó, de baromi közvetlen pultos alaptartozék. Nem tudom, hogy az elhelyezkedésük, a kilátás vagy a díszítésnek odatett néhány pálmafalevél miatt, de minden lepukkantságuk ellenére nagyon bejönnek ezek a helyek, van bennük valami különös romantika.

Este egy kis fernet után még megindultunk kipróbálni a helyi kézműves sört. Mindig van bennem egy kis félelem, ha kézműves sörökről van szó, mert viszonylag gyakran sikerül elég drágán és elég csúnyán mellényúlnom, de ez most kifejezetten ízlett. Bár lehet, hogy ez az elmúlt hetekben megélt sörmentességnek is betudható valamekkora részben. Van egy olyan mondás, hogy kevés vagy, mint a Kálvária téren a kék szempár. Ezt akár úgyis lehetne mondani, hogy kevés vagy, mint Punta Indioban a szórakozóhely. Mivel a helyi fesztivál épp egy héttel később lesz, és nem találtunk semmilyen helyet, ahova továbbmehettünk volna, a söröző után viszonylag korán nyugovóra tértünk.