Van néha úgy, hogy egy dolog, például nyaralás vagy ilyesmi annyira jól sikerül, hogy utána is csak azon kamillázik az ember, hogy basszus, ez mennyire jó volt. Ilyenkor nem kell semmi más program, esetleg egy sör belefér, de éppen elég teendő csak simán visszagondolni, hogy mennyire király volt az adott dolog és nem csinálni semmi mást. Szerencsére tavaly nyáron többször megesett velem ez, és most, El Chaltén után is valami ilyesmi van. Miután visszaértem El Calafatébe, csak feküdtem a sátramban és azon járt az agyam, hogy mennyire zsír volt az elmúlt bő egy hét.
El Chaltén Argentína egyik legfiatalabb települése. A hegymászók és a turisták miatt nőtt ki a földből a Mont Fitz Roy, a patagóniai jégmező egyik leglátványosabb hegye mellett. A pampák nem okoztak nagy meglepetést a hazai pusztákhoz képest, de ugyanezt Patagóniáról nem tudom elmondani. Iszonyatosan jól néz ki a táj, élőben még jobban, mint a képeslapokon. Nehéz betelni a látvánnyal, habár megpróbáltam, adtam bő egy hetet a helynek.
Egy nemzeti park része a terület. Érkezéskor mindenkinek át kell esnie egy pár perces fejtágításon, amikor elmondják, hogy mit szabad és mit nem. Van jópár ösvény (bár a komolyabb túrázók szerintem két-három nap alatt végig tudják járni az összeset), amiken lehet kóricálni, a könnyebbtől a nehezebbig. Nagyon profin meg van csinálva a kirándulós infrastruktúra, ráadásul még ingyenes az egész. Az egyetlen hátrány, hogy a népszerűbb útvonalakon rengetegen vannak, nagyon korán kell elindulni, ha nem egy halom ember között akar valaki kirándulni, bár azért úgy sem rossz. Magának a falunak, El Chalténnek van egy hangulata, hogy mindenhol csak hátizsákos túrázókat látni. Egészen más, mint a fotózgató kínai és egyéb hagyományos turistacsoportok a világ turistásabb városaiban. Egyáltalán nem számítottam rá, de még éjszakai élet is van, de erről majd kicsit később, most jöjjenek a fotók.
El Chalténba esőben érkeztem és egyből bevackoltam magamat egy kicsit lepukkant, de cserébe szuper hangulatú kempingbe. Az átutazó hátizsákosokon kívül hosszabb távra rendezkedett be itt néhány szerencsevadász. Baromi jó dolog délutánonként a spontán örömzenélés néhány délután a kemping teraszán, vagy az, hogy a kemping közösségi részében indulás előtt általában körbekérdezik a srácok az előző estéről ismerős srácokat, hogy van-e kedvük velük menni. Így magányos utazóként sem kellett egyedül mennem, csak amikor direkt egyedül akartam, máskor pedig chilei, argentin, vagy brazil srácokkal csapattam. A túrák után pedig kezdődhetett a móka.
Ahogy Jani barátom mondani szokta, összefújja a szél a szemetet. Már első este összepajtiztam egy halom argentin és spanyol arccal, akik ezután eléggé meghatározták az időm nem túrázással töltött részét. Na jó, egy kicsit azt is. Már az is gyanús volt, hogy a szokásos „honnan jöttél?” „milyen hely az?” körkérdésekre azt válaszolták az argentin srácok, hogy a városuk, Rio Gallegos szörnyű hely, mert mindenki regetont hallgat. A félelmem beigazolódott, a srácok kicsit nagyobb hangsúlyt fektettek a bulikázásra, mint a túrázásra, úgyhogy elég megterhelő volt velük tartani az el chalténi éjszakába és a következő napot is hasznosan tölteni, túrázással, de valahogy csak sikerült. Az unalmas részleteket most hanyagolom, de egy dologról muszáj megemlékeznem. Voltak már erős reggeleim, de az utolsó el chalténi reggelem azért megér egy misét. Vagy kettőt.
Valahogy úgy hozta a sors, hogy a kis csapatunkból mindenki szombaton akart továbbállni. Már délután eldöntöttük, hogy az utolsó esténken azért érdemes lenne kicsit belemenni az éjszakába (megint). Hát így is lett, kis csapatunk néhány, a kempingben lakó szerencsevadásszal, és pár hátizsákossal kiegészülve indult neki az estének. Mivel előtte letoltam egy négynapos hegyi túrát és elfáradtam, meg hamar elfogyott minden ital, amit magunkkal vittünk, és az összes chilei csaj is foglalt lett, akik aznap velünk jöttek, viszonylag korán, hajnal 3-4 körül visszamentem a kempingbe. Gondoltam kicsit kipihenem magam. Hát nem sikerült. Olyan reggel 7 fele érkezett vissza a szűkebb kis bandánk chilei lány nélkül maradt része, egy argentin srác és egy spanyol lány. Már arra is felkeltem (ahogy mindenki más is a kempingben), amikor kiálltak a kemping közepére és elkezdték ordibálni, hogy „Dani, Dani” (emiatt délelőtt eléggé lincshangulat volt a kemping közösségi részében), de egész gyorsan másztam elő a sátorból, amikor elkezdték rámdönteni. Kiderült, hogy nem ég az egész falu, csak elfogyott a cigijük, és gondolták majd tőlem tarhálnak. Én még nem nagyon keltettem fel senkit reggel hétkor, mert cigi kellett, de van ez így. A sátorból előmászva véletlenül az egész ott töltött bő egy hetem legszebb reggele fogadott. Ragyogó napsütés, szélcsend, és természetesen a gyönyörű táj. A srácok is jófejek voltak, szereztek valahonnan egy dobozos bort a diszkóból hazafele, és ha már így felkeltettek, meg is kínáltak. Meg is maradtunk a sátram bejáratánál élvezni a napsütést, meg persze elpusztítani a dobozos bort. Habár a srácok eléggé rottyon voltak, hatalmas királyság volt. Mondjuk az kicsit meglepett, amikor az amúgy egész csinos spanyol lány lekapott azért, hogy bebizonyítsa az argentin srácnak, hogy csak barátként kavart össze vele és ezt meg is magyarázta. Aztán, miután elfogyott a bor, szép lassan mindenki megkereste az alvóhelyét. Minden esetre erősebb napindítás, mint a cigi-kávé páros, de sebaj. Mondanom sem kell, hogy a kis csapatunkból, ha nem is egyszerűen, de egyedül nekem sikerült aznap elhagynom El Chaltént.
Elkövettem azt a hibát, hogy távozásom előtt elmondtam a többieknek, hogy két napot El Calafatéban leszek. A következő napon utánam jöttek megkeresni és bakker megtaláltak, pedig El Calafate nem olyan kicsi. Nagyon megörültem a srácoknak, de valahogy sejtettem, hogy a következő több napos túrára beszerzett tojáslikőröm nem fog megérkezni velem Chilébe. Mit ad isten, így is lett. A mellettem sátrazó család, akikkel előző este még együtt grilleztünk, szerintem nem örült annyira a srácoknak, mint én. Gondolom azért sem rajongtak, amikor kölcsönkérte az egyik szerelmespár a sátramat, amíg mi egy hirtelen verbuválódott izraeli-argentin-chilei zenekarral mókáztunk a tűz körül. Szegény család esélyt sem kapott a bosszúra, (pedig hasonló szituációban az szokott következni másnap reggel) mert hajnal 5-kor már indultam is tovább Chilébe.
