Ha már úgy alakult, hogy a kezdeti, vérmadarászós terveimen elég sokat kellett változtatni Mendozában a kánikula miatt és amúgy is pont itt köszöntöm az újévet, kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem a lazításra. Ráadásul az elmúlt másfél hónapban nem nagyon jutott idő bulizásra, és szándékom szerint délre, a pingvinek közé sem azért megyek, hogy minden nap telepakoljam a baszatáskát.

Szilveszter éjjel a város néhány hostele közös grillezést szervezett. Összepajtiztam két hozzám hasonlóan magányos utazóval, egy ausztrál lánnyal és egy ír sráccal, aztán egy kis kötelező fernetezés után így hármasban indultunk neki a grillpartinak. A hostelben egy egész népes argentin és nemzetközi csapat fogadott minket, medencével, finom sülthúsokkal és sok hideg sörrel, úgyhogy minden adott volt egy király szilveszteri mókához.

(Fotó: Lisa)

Mivel a kis hármasunkból egyedül én tudtam spanyolul, az angolul nem nagyon tudó helyiek egy kis csoportjánál elég hamar én lettem a legnépszerűbb. Direkt azért ittam fernetet indulás előtt, hogy ne nagyon kelljen már költenem a helyen, de ezt nem mondhattam meg az apukának, aki leültetett a huszonéves, egész csinos kislánya és a kislány kifejezetten bombázó barátnője közé, aztán elég ütemesen elkezdte tölteni belém a sört. Szerintem a világ minden táján az a szokás, hogy ilyenkor váltogatva fizetik az emberek a köröket, úgyhogy itt is elindult a verkli, ennyit a spórolásról, na meg persze a nemivásról. Az éjféli koccintás után már annyira jó volt a hangulat, hogy vissza se mentünk az asztalhoz, hanem inkább be táncolni. Sokat járok szórakozni, de táncolni még mindig nem tudok. Szerencsére a bombázó argentin lány a szárnyai alá vett és tanítgatott mindenféle lépéseket (természetesen már nem emlékszem semmire). Szóval elég jól elvoltunk, legalábbis rajtam sokat lehetett röhögni. A hostellakó világutazók itt most nem voltak olyan hatalmas partiarcok, mint a részeg legénybúcsús angolok a pesti éjszakában, úgyhogy hamar elkezdett leülni a hangulat. Szerencsére nekünk még volt a lábunkban bugi, úgyhogy továbbálltunk. Mivel anyuék is olvassák amit írok, nem mennék bele a részletekbe, hogy mi volt a hostel után, de úgy érzem, hogy elég sokat sikerült bepótolni az elmúlt másfél hónap bulimentességéből. Hortobágyi cimboráinkkal van egy mondásunk, ha belemegyünk az éjszakába, mégpedig, hogy „legyen tánc”. Hát, volt tánc, reggel hétre sikerült hazaesnem. Tudtam, hogy az argentinok nem viccelnek, ha mulatozásról van szó. Nagy szerencse, hogy a tájékozódási képességeim nem romlanak számottevően a sör hatására sem és egész könnyen vissza tudok találni a város egy távoli pontjáról a szállásra.

 *

Okos dolog volt nem tervezni semmi programot január elsejére, épp elég megterhelő a másnaposság legrosszabb, depressziós szakaszában egy fotelből küzdeni a világgal és az iszonyatos lelkiismeretfurdalással, közben csak próbálni túlélni. El akarok tűnni, nem akarok embereket látni, de ez elég nehezen kivitelezhető egy szűkös hostelszobában, ami leginkább egy tengeralattjáróhoz hasonlít, háromemeletes ágyakkal. A közöshelyiség pedig tele van utazókkal. A többiek nem szenvednek ennyire. Nem értem, hogy miért nem. Túl öreg vagyok én már ehhez. Azért most eléggé utálom magam és fogadkozom, hogy többé nem tolom ennyire túl a bulibringát, bár valahol azért tudom, hogy de.

Na jó, ennek így semmi értelme nincs, de már leírtam, úgyhogy mindegy. Talán még csak annyi, hogyha igaz a mondás, hogy minden év olyan lesz, amilyen az év első napja, akkor nagyon nagy baj van.