Puerto Iguazu Argentína Misiones provinciájának a turistaközpontja, a paraguayi-brazil-argentin hármas határ argentin oldalán. Népszerűségét annak köszönheti, hogy közel van az Iguazu Nemzeti Park legfontosabb látványosságához, a Cataratas-hoz, ami nem más, mint hatalmas és igen látványos vízesések csoportja az argentin-brazil határon. A nagyobb, látványosabb felét az argentinok kapták, így a turisták többsége is az argentin oldalra érkezik. Ennek megfelelően rengeteg különböző kategóriájú szállás, étterem és egyéb, a turizmusra épülő üzlet határozza meg a városképet.

Az Iguazu Nemzeti Park olyan félórányi buszozásra van Puerto Iguazutól. A nem túl olcsó beugróért cserébe jól kiépített infrastruktúra, hagyományos és kevésbé hagyományos, az esőerdő és a víz fölé betontalapzatokra emelt vasrácsfolyosók várják a látogatókat. A parkban van kisvasút és egy komp is egy szigetre, ezek használata is benne van az árban. Balszerencsémre érkezésemkor a látogatható terület kábé fele zárva volt egy puma felbukkanása miatt, és ezért az esőerdei élővilág szempontjából érdekesebb hagyományos ösvényekre nem tudtam bemenni, csak a vasrácsfolyosókra, de nem panaszkodhatok, mert ezek a folyosók vezetnek keresztül a leglátványosabb részeken. Elég jól néz ki a hely, nagy élmény volt. A lezárások miatt az érkező turisták tömegének a normális terület felén kellett osztoznia, ami miatt néha kifejezetten zsufi volt, de a tömeg nem zavarta a coati, azaz ormányos medve csapatokat. Néha a kevésbé kényelmes esőerdei talaj helyett az embereknek fenntartott ösvényeket használták kaja és mindenféle maradékok után kutatva ezek a baromi aranyos állatok.

Szinte mindenki a vízesések miatt jön Puerto Iguazuba, de ezen kívül is van néhány program, hogy a turisták minél több napot töltsenek itt. Vagy valami ilyesmi. Van egy szuper kolibrikert, ahol centikről lehet gyönyörködni ezekben a gyönyörű madarakban. Lehet nézni állatmenhelyet, vagy a közeli Wanda nevű település mellett lévő drágakőbányákat. A guaraní indiánok közösségeibe is el lehet látogatni, bár ez nekem nem jött be annyira, de lehet csak nem sikerült jó idegenvezetőt kifognom.

Ilyen etetőkön bandáznak a kolibrik a kolibrikertben

Másik nagyon népszerű program átugrani a hármashatár paraguayi oldalán fekvő Ciudad del Este városba, ahol minden sokkal olcsóbb, mint a másik két országban. Annyira sokkal olcsóbb minden, hogyha valaki átugrik, érdemes még a napi bevásárlást is ott megejteni. A bevásárlókörút elsősorban az argentinok között nagyon népszerű. Sokan jönnek csak azért Puerto Iguazuba, hogy nagyobb tételben vásároljanak Ciudad del Estében, aztán eladják Argentínában sokkal drágábban, egy kis extrabevételhez jutva. Puerto Iguazuból van menetrendszerinti járat pár száz forintért (természetesen HP-ban, azaz helyi pesóban), ami Brazílián keresztül visz kevesebb, mint egy óra alatt Paraguayba. Egy helyi buszjeggyel három ország. Nem tudom, hogy mennyire gyakori az ilyesmi, de szerintem vicces. Ellenőrzés határátlépéskor szerencsére csak Argentínában van és ott is nagyon gyorsan lezavarják.

A meglehetősen nyugisra sikerült uruguayi kitérő után durván két napot utaztam, hogy megérkezzek Argentína Misiones provinciájába, annak is az esőerdős részébe. A legfőbb ok amiért idejöttem, hogy minél több madarat és egyéb olyan állatot lássak, amik az állatkertek és a természetfilm csatornák szerint az esőerdőben élnek. A régió turistaközpontjában, Puerto Iguazuban feltankoltam kajából (májkrémből), aztán elindultam egy bő egyhetes körútra néhány, a mainstream turistás helyektől távolabb lévő esőerdei rezervátumba. Nem tudom, hogy az időzítés miatt vagy miért, de sikerült olyan helyeket választanom, hogy a rezervátumokra vigyázó egy-egy őrt kivéve nemhogy turistával, még helyiekkel is csak egyszer találkoztam. Ugyan az argentin esőerdő csak light verzió az „igazi” esőerdőkhöz képest, de azért itt is van mindenféle egzotikus élőlény, amiket viszonylag egyszerűen lehet vadon látni. Még nagymacskák, puma és jaguár is előfordulnak, bár (lehet szerencsére) nem találkoztam velük.

Az első megállómon, egy Karadya Reserve nevű helyen, azért, hogy beléphessek a területre, kénytelen voltam egy, a költségvetésemhez képest drága, de a hasonló szállásokhoz képest nevetségesen olcsó (9.500 Ft/éj) esőerdei lodge-ban megszállni. Cserébe olyan luxust kaptam, amilyenben Dél-Amerikában még nem volt részem. Mivel egyedül voltam, gyakorlatilag az egész vadiúj, fullextrás szállás az enyém volt. A ház teraszán kávézni hajnalban az ébredező madaraktól hangos esőerdőt fürkészve szinte megfizetethetetlen. Az is baromi jó volt, amikor a szállás amúgy mellékállásban guide gondnoka a motorján fuvarozott a rezervátum és a szállás között, napközben pedig néha unaloműzésként segített a jobbnál jobb madarak felkutatásában.

Szívesen maradtam volna három napnál tovább Karadyában, de elfogyott a pénzem, meg más helyeket is meg akartam nézni, úgyhogy továbbindultam egy Urugua-i nevű természetvédelmi területre. A rezervátumban két helyőrség van és mindkettő mellett lehet kempingezni. Madarászként voltam már elég rokkos körülmények között, de az esőerdőben sátrazás azért erős tud lenni, főleg úgy, hogy a kempingező hely szolgáltatásai kimerülnek annyiban, hogy egy csapból ivóvizet lehet beszerezni. Volt már, hogy tíz napig nélkülöznöm kellett a zuhanyzást, de sokkal inkább tíz nap fürdés nélkül a kontinentális klímán, mint öt nap a párás és fülledt esőerdőben. A kempingekben különböző, európai szemmel mutánsnak tűnő, de amúgy itt teljesen normális óriáshangyákkal, pókokkal, stb. kellett megbarátkozni. Olyan is volt, hogy egy mérgeskígyó villámlátogatása vett rá, hogy kicsit odébb fejezzem be az ebédet (a fotógépem természetesen nem volt nálam), meg ilyenek. Ez most rosszul hangzik, de amúgy nem olyan vészes a helyzet, egyedül a kígyókkal kell jobban vigyázni, de velük ritkán lehet találkozni, meg elég feltűnőek.

Cserébe viszont szuper egzotikus madárfajokat, tukánokat, kolibriket, trogonokat és egyéb esőerdei, nálam az álomfaj kategóriába tartozó madarakat lehet látni (sajnos fotózni nagyon nehéz őket). A madarakon kívül néha színesebbnél színesebb lepkék csapatai lepték el a környéket, az esőerdőben bóklászva pedig élelem után kutató majomcsapatokkal lehet összefutni. Az se nagyon esett meg még velem, hogy a sátram mellett legelésző tapírok miatt nem tudtam aludni. A tapír szerintem a világ egyik legmókásabban kinéző állata, nagyon bírom őket, de most kaptak pár fekete pontot. Az utolsó szálláshelyemül szolgáló, Uruzu nevű kempingező helyet minden éjszaka felkeresték a tapírok amíg ott voltam. Mindig, amikor felkeltem arra, hogy a fejemtől néha néhány centire csámcsognak, meg hangosan szuszognak, kimásztam a sátorból, hogy jelezzem a tapíroknak, hogy igazán csámcsoghatnának odébb is, mert én aludni szeretnék. Erre a tapírok felháborodott arckifejezéssel odébbcammogtak, de kis idő múlva mindig visszatértek. Az elején még megpróbáltam fotózni őket, de a gépem élességállításhoz használt vakuvillogására gyorsan rákapcsoltak és fotótávolságon kívülre kerültek, mire exponálhattam volna. Sajnos a vaku sem zavarta őket messzire, mert fél órán belül visszajöttek a sátram mellé csámcsogni meg szuszogni és így ment ez a fogócska hajnal háromig.

Baromira nem sikerült mindent fotóznom, mert nagyon nehéz az esőerdőben fotózni, minden gyorsan mozog, kevés a fény, nagyon dús a növényzet, ezért mindig belóg néhány ág meg levél, stb., de azért íme néhány fotó rovaroktól emlősökig:

Montevideo után az uruguayi óceánpart felderítésére szántam egy kis időt. Több megállót beiktattam, láttam kevésbé érdekes helyeket, mint például Punta del Estét, ami egy luxus üdülőparadicsom, mindenhol precízen egyenlő hosszúságúra vágott fűvel, és elitebbnél elitebb toronyházakkal. Itt van az a kéz szobor, amit az első képek között dob ki a google, ha az Uruguay szóra keresel. Ezen és az épülőfélben lévő Trump tornyon kívül mást nem is emelnék ki.

Punta del Este-től keletebbre haladva viszont már egészen érdekes és izgalmas az óceánpart. Természet, világító tenger, hippik és végtelen lazulás. Például Cabo Polonio, egy kis félszigetre épült falucska egy nemzeti parkban. Autóval nem lehet megközelíteni, a látogatókat egy 6 km-re lévő látogatóközpontból hordják átalakított teherautók a "főtérre". A falucska teljesen random bungalókból áll, amiknek a túlnyomó része természetesen szállásként vagy vendéglátóhelyként üzemel. Sok művész is megfordul errefelé, úgyhogy a szedett-vedett bungalók azért szépen ki vannak dekorálva. A hely hangulatának megfelelően rengeteg a hippi, de szörfösből és csak simán kikapcsolódásra vágyó utazókból sincs hiány. Azokban a házakban, amiken nincs napelem, áram sincs (azért van ahol igen, de a helyek többségén vagy van napelem vagy nincs áram). Mivel nem nagyon van elektromosság, a fényszennyezés is minimális, ami miatt az éjszakai égbolt egészen lenyűgöző és a hely adottságai teljesen egyedivé varázsolják az éjszakai életet. Cabo Polonio környékén érintetlen homokos strandok és homokdűnék vannak mindenhol. A tengerben mindegyik szigetet fókakolóniák népesítik be, amiknek a lakói néha a félszigeten is tiszteletüket teszik.

Vagy ott van a Cabo Poloniótól néhány kilométerre keletre található Barra de Valizas. A tengerparti dűnesoron keresztül gyalog is megközelíthető Cabo Polonióból, bár a végén át kell gázolni egy patakon, ami dagálykor egész izgalmas tud lenni. Barra de Valizas nagyon hasonlít Cabo Polonióra. Kevésbé vadregényes, de mindenképpen megéri a vizitet. Nagyobb, van áram és víz, megközelíthető autóval, vannak boltok és sok az étterem és a bár.

Ha az uruguayi strandokat veszi célba valaki, akkor ha lehet, az ausztrál nyár főszezonjában, azaz január közepe és február vége között tegye. Március beköszöntével egyszerűen megáll az élet, a látogatók létszáma annyira lecsökken, hogy szinte több a helyi, mint az idegen. Így is baromi jól éreztem magamat, mert gyönyörű és baromi hangulatos a hely. Meg az se volt rossz élmény, amikor egy hippi kempingben a tűz körül összegyűlt utazókkal és életművészekkel hajnalig hallgattuk egy hetvenéves anarchista uruguayi nagymama történeteit, vagy amikor egy brazil művész tartott spontán gitárestet a tengerparton az éppen arrajáróknak, de csak elképzelni tudom, hogy mekkora menőség lehet amikor tele van a hely élettel. Bár most biztos nagyon bánnám, ha főszezonban érkeztem volna és az amúgyis egyre szűkösebb költségvetésemet megterheltem volna egy hét bulizással.

És a világító tenger, azaz a Noctilucas

Az uruguayi tengerpart Punta del Este-től keletre eső része a világnak azon kivételes helyei közé tartozik, ahol néha fluoreszkál a tenger. A jelenséget noctilucasnak hívják és egy noctiluca nevű, tengeri egysejtű okozza. A noctiluca egy algával él szimbiózisban, aminek van egy enzimje, ami oxigénnel érintkezve fényt bocsát ki. Ennek az a következménye, hogy amikor a noctilucák tömege a part és felszín közelbe jut, a parton megtörő hullámok világítanak. Ha valaki a lábával juttat oxigént a noctilucákkal teli vízbe, magyarul belelép a tengerbe, akkor azt is felvillanással reagálják le ezek az egysejtűek. Olyan lehet, mint a lépésre felvillanó diszkópadló a nyolcvanas években, csak sokkal menőbb és biztos, hogy baromi jól el lehet szórakozni vele.

Viszont sajnos nem mindig látható a noctilucas. Minden este és néha hajnalban is szorgalmasan kisétáltam a tengerpartra, hogy megnézzem a noctilucas-t, de sajnos nyolc nap alatt egyszer sem sikerült találkoznom vele (egy helyi szerint az volt a probléma, hogy a világosabb éjszakákon nem nagyon emelkednek fel a felszínre ezek az egysejtűek, és természetesen pontosan a telihold környékére sikerült időzítenem a látogatásomat). De sebaj, legalább van még egy okom, hogy egyszer majd visszatérjek, de akkor már az ausztrál nyárban és újhold környékén.

Montevideóba érkezésem előtt, még Chilében mondta néhány uruguayi cimbora, hogy mennyire szerencsés az időzítésem, mert még pont el fogom csípni a montevideói karnevál végét. Mivel eddig csak a riói karneválról hallottam, lélekben elkezdtem készülni kamionokon táncoló cérnatangás lányokra, szambára és hajnalig tartó utcabulikra. Érkezésem után kiderült, hogy a montevideói karnevál (egy-két utcai felvonulást leszámítva) nem a szinte meztelen táncoslányokról szól, hanem a humoristák és a hagyományos előadóművészek mellett főleg a murgákról.

A murga egy előadói/zenei műfaj a spanyolnyelvű világban, de ez a nevük a műfajban utazó társulatoknak is. Országonként változnak a jellemzőik és a népszerűségük, talán a legnépszerűbb és leghíresebb az uruguayi változat. Az uruguayi murgákban egy csoport főleg férfi beöltözik minél feltűnőbb, minél színesebb ruhába, feltűnő arcfestéssel, aztán zenélnek, táncolnak és énekelnek a színpadon. Az énekek között rövid szöveges részek vannak, murgánként változik, hogy milyen arányban. Egy murga előadása egy óránál rövidebb és a műsornak vannak fix pontjai. Ilyen például, hogy a műsor végén a murga lemegy a közönségbe, aztán köztük és velük énekelnek meg táncolnak. A műfaj népszerűsége talán annak köszönhető, hogy nem klasszikusokat adnak elő, hanem mindig aktuális, főleg politikai témákat dolgoznak fel, a murgák zenés és humoros stílusában.

A montevideói karnevál mintegy negyven napja alatt az ország legjobb murgái versenyeznek egymással a város különböző helyszínein. Már csak azért sem hasonlít a rióira, mert az előadások nem az utcán vannak, hanem a városban elszórt színpadokon, belépőért lehet megnézni őket. A népszerűségükről sokat elárul, hogy a karneválra több belépőt adnak el, mint az uruguayi focimeccsekre egy teljes szezonban (és az uruguayi focimeccseken nem kétszázan lézengenek a lelátókon). Mivel ilyen népszerű az esemény, és aktuálpolitikai témáktól sem mentes, megesik, hogy egy-egy miniszter élőben nézheti az első sorból, ahogy éppen őt figurázzák ki.

Montevideóban egy olyan zenészlakásban sikerült megszállnom, ahol mindegyik másik vendég kizárólag azért jött Uruguayba, hogy megnézze a karnevált, azon belül is a murgákat, úgyhogy akarva-akaratlanul is sikerült elég sokat megtudnom a dologról. A szálláson lakó többi srác többsége Chiléből érkezett, ahol olyan tíz évvel korábban jött létre az első uruguayi murga egy uruguayi murga-sztár közreműködésével. Azóta nagyjából tíz ilyen alakult. A chilei lakótársaim mindegyike valamelyik murgában játszott, Montevideóba az élményen kívül tanulni is jöttek. Teljesen rá voltak pörögve a karneválra, és mindig hívtak magukkal murgát nézni, így néhány este velük tartottam. Nyilván nem értettem mindent az előadásokból és ami poént felfogtam, azok közül se ismertem soknak a hátterét, de a srácok lelkesedése kifejezetten szórakoztató volt és sokat emelt az élményen.

Uruguay-t régen úgy emlegették, hogy Dél-Amerika Svájca, és állítólag még most gyakran mondogatják, teljes joggal. Nagyon gyakran rácsodálkoztam Montevideóban, hogy mennyire rendezett város, hogy milyen szép és rendben tartott parkok választják el az olyan pálmafás sugárutakat, amilyenekre bárhol büszkék lennének a világon. A városnak van egy nagyon hosszú tengerpartja felszerelt és tiszta strandokkal és egy, a part teljes hosszán végigfutó menő sétánnyal. Azok az épületek, amik miatt kiérdemelte Uruguay a Dél-Amerika Svájca címet még megvannak és kiegészültek jónéhány újdonsággal is. Szóval a város nagyobbik része nagyon rendben van.

Szokásosan hitvány minőségű képek

Montevideo érdekes hely, az elmúlt hónapok alatt sehol sem éreztem magam annyira biztonságban, mint általában Montevideóban, de néha olyan helyeken is át kellett haladnom, ahol jobban kapkodtam a lábam, amikor keresztülhaladtam, mint eddig bárhol Dél-Amerikában. Mondjuk a helyiek szerint értelmetlenül aggódtam, mert a bokáig érő szemétben a padkán grillező félmeztelen széttetovált baseball sapis fukszos srácok ijesztőnek tűnhetnek, de valójában nem ártanak senkinek. Az is igaz, hogy az ilyen helyek erős kisebbségben vannak a tiszta és szép helyekhez képest és el lehet kerülni őket, de azért vannak ilyenek is. Mondjuk Pesten is vannak olyan részek bőven, ahova azért nem szívesen vinnék turistákat.

Uruguayról, így Montevideóról is két dolgot tudtam mielőtt ideérkeztem. Najó, több dolgot tudtam, de két dolgot hallottam szinte folyamatosan, ha Uruguayra terelődött a szó, mégpedig hogy mindenki matézik és hogy legális a fű. És tényleg talán ez a két dolog tűnik fel a leginkább (Argentínában is sokan matéznak, de nem mindenki és nem folyamatosan). Egyszer végigszámoltam a tengerparti sétányon, a ramblán, és az emberek ~80%-a matézott. Az öt perces mintavételem alatt csak egyszer éreztem fűszagot. Habár a mintavételi időszakon kívül, és csak egyszer, de láttam ránézésre hatvan körüli nagymamit is füvezni. A barátnőivel ült egy padon a tengerparti sétányon, természetesen matéztak, miközben egyikük szívta a spanglit. És ez a kis nagymami csoport meg is testesítette azt az életérzést, ami sugárzik Montevideóból. Távolról látszik, hogy baromi jól érzik magukat és nem idegeskednek semmin, csak élvezik az életet. Mondjuk egy olyan városban, mint Montevideo, nem is nehéz. Minden zöldfelület (nagyon sok a zöldfelület) megtelik délutánonként emberekkel, fiatalokkal, öregekkel, családokkal, hozzák a maté szettjüket, aztán olvasgatnak, beszélgetnek, sportolnak, zenélgetnek meg ilyenek. Az a benyomásom, hogy az egész város kivonul délutánonként a közterületekre. Ha nem mennek el a parkig, akkor csak a ház elé rakják ki a kempingszékeket és a platánfák árnyékában szürcsölik a matét, miközben nézik az utca eseményeit vagy cimbiznek a szomszédokkal. Vagy ha nincs kempingszék, - ahogy a szállásadóim is majdnem minden délután - egy párnára vagy csak simán a kőre ülnek a ház elé sakkozni vagy gitározgatni, néha egészen hajnalig.

És akkor nem is írtam még a rengeteg múzeumról és kiállításról, vagy arról, hogy Montevideo egy nagyon szabad város, például nem tilos az utcán inni. Érdekes, hogy füvezni és inni is szabad az utcán, mégsem süllyedt teljes káoszba Montevideo, hanem megmaradt egy nagyon kellemes városnak. Valamit nagyon jól csinálnak.