Néhány fotó a Magellán-szoros és környékének madarairól.

Amúgy is terveztem, hogy átugrok Punta Arenasból a Tűzföldre, Porvenir környékére egy kicsit madarászni, de a pingvinezés miatt meg abszolút kapóra jött. Már a kompút is élmény egy tenger nélküli országból érkezőnek. Aki kibírja a hajó fedetlen részén fújó szelet, esetleg esőt, és az egész utat ott vészeli át a tengert kémlelve, kis szerencsével egész közelről láthat delfineket, fókákat, pingvineket, az egyéb érdekes tengeri madarakról nem is beszélve.

A Tűzföld, legalábbis ez a része elég kihalt, nincsenek fák, települések is csak elvétve. Porvenir egy hatezres falu, a többi térkép szerinti település pedig nem is hasonlít a hagyományos településekre. Legalábbis a pingvinek felé elvileg áthaladtunk néhányon, de nem nagyon vettem észre őket. Mindenki nagyon barátságos és segítőkész. Például a vezetőnk, aki a pingvinekhez vitt, felajánlotta, hogy aludjak a hostelében. Amikor mondtam, hogy inkább vadkempingezni szeretnék, akkor meg mondta, hogy nyugodtan aludjak a kertjében, a mosdót is használhatom, meg reggel nyugodtan igyak egy kávét is, természetesen ingyen. Második éjszakámat egy tó mellett akartam tölteni. Útközben egyetlen emberrel találkoztam, aki véletlen pont az egyik tó melletti birtokon lakott, úgyhogy fel is ajánlotta, hogy nyugodtan aludjak a földjén, ő nem lesz ott éjszaka, de attól nyugodtan menjek oda, a kutyáktól meg ne féljek. Úgyhogy a második porveniri éjszakámon egy panorámás, szélvédett helyen, több ezer madár mellett térhettem nyugovóra.

Viszonylag sokan kezdik innen a Tűzföldet átszelő biciklitúrájukat. Az utak mellett akadnak elhagyott épületek és viskók erre-arra, ezeket elvileg azért hagyják meg, hogy szegény bringások és hátizsákosok tudjanak hova menekülni a rossz idő elől, senki nem szól érte egy rossz szót sem.

Sajnos egy nem madarásznak Porvenir környékén nem sok program akad, de ha valaki ott alszik pénteken vagy szombaton, mindenképpen menjen el a diszkóba. Cotillának hívják. Úgy volt, hogy egy chilei párral együtt mentünk pingvint nézni. Visszafelé jövet megálltunk egy szebb helyen egy cigire, erre pont arra haladt a helyi diszkó tulajdonosa is. A vezetőnk, Juan leintette, aztán ha már kiszállt egy cigire, akkor egyből szóba is jött, hogy este nézzünk le a diszkójába, bemehetünk ingyen. Egyetlen tipp, hogy ne maradjunk túl sokáig, mert olyan hajnal öt fele szokott lenni a bunyó. Este Juan meghívta a kis háromfős csapatunkat egy kis melegítésre a hosteljébe, aztán a kispajtásaival kiegészülve már mentünk is a Cotillába. Eddig nem tudtam, hogy milyen lehet egy hatezres halászfalu diszkója a Tűzföldön, de most már tudom. Belépve az első dolog, ami eszembe jutott, hogy húbazmeg. A második is ez volt. A harmadik pedig hogy miért hagytam a sátorban a fotógépet. Nagyon erős a hely. Valahol egy 90-es évek eleji sulidiszkó, a szittyóürbői kocsma és a kunpeszéri diszkó ötvözete, csak jóval több UV fénnyel, meg chilei zászlóval. A zene (80-as évek chilei mulatós és popslágereitől a regetonig minden, elég vegyesen) és a számok videóklipjei kivetítve pedig még rátesznek egy lapáttal, de van benne valami zseniális és egyedi. Nagyjából mindenki ismer mindenkit, a széplányok kisteherautók platóján érkeznek, valaki az apukáját is hozza. A számkérés (legalábbis az elején, amíg kevesen voltunk) nem úgy ment, hogy valaki odaslattyogott a dj-hez és megmutatta telefonon, hogy mit szeretne, hanem egyszerűen bekiabálta a tánctérről, hogy „electro” vagy „rock” és pár percen belül már jött is a kívánt stílus. Olyan fél háromig toltuk és sajnos megismerkedtem a bisco-sprite-tal, vagy minek hívják. El tudom képzelni, hogy szuper bulik szoktak itt lenni, de elsőre nagyon-nagyon erős, mindenképpen megér egy látogatást.

Emlékszem még arra a tavaly téli napra, amikor felmerült bennem, hogy el kéne menni pingvineket nézni. Egy igazi szöttyös, nyálkás téli vasárnap délután volt. A néha szemerkélő eső, a szél és a hideg miatt még a gangra se nagyon akaródzott kimenni cigizni, nemhogy ki az utcára. Már vagy három hete nem láttam a napot, a meló is pont húzós volt és kicsit sem stresszmentes. Alapból szörnyű kedvem volt, ráadásul egy kicsit még éreztem a péntek-szombat este utóhatását, kifejezetten veszélyes lett volna a közelembe jönni. Kábé mindent és mindenkit utáltam, mindenből elegem volt. Miután nagy nehezen, kábé ötödik nekifutásra kimásztam az ágyból, a kávé-cigi páros után a filmnézésen kívüli egyetlen tevékenységet választottam, amire ennyi életkedvvel hajlandó voltam: bekapcsoltam a facebookot. Erre az is csak azt nyomta az arcomba, hogy másoknak mennyire jó, én meg csak szívok. Nagyon úgy tűnt, hogy mindenki vidám és csupa egzotikus helyen van. Az egyik ismerős Dubajban van, a másik Floridában, a harmadik Thaiföldön, stb.. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy bakker, ha mindenki csak utazgat meg nyaral, akkor mi a viharért nem megyek el pingvineket nézni ahelyett, hogy minden nap csak szívok? Beletelt egy kis időbe, meg tudom, hogy nem olyan nagy szó elmenni pingvineket nézni, de basszus, PINGVINEK:

Punta Arenasba az idegenek túlnyomó többsége két dolog miatt jön. Vagy ide érkeznek/innen mennek a Torres del Paine Nemzeti Parkba, vagy az Antarktiszra induló repülőjüket várják. Emiatt szinte mindenki egy, esetleg két éjszakát tölt itt, pedig jóval több időt is megérdemelne a hely. Például San Juan/Fuerte Bulnes/Puerto del Hambre és környéke, ami nem más, mint az amerikai kontinens legdélebbi csücske, itt kezdődik a Magellán-szoros, sokmindenből itt van legdélebbi a kontinensen és mindössze egy órányi autózásra van Punta Arenastól dél felé. San Juan környékén több túraútvonal is van. Divat azok között, akik több időt töltenek itt, hogy lenyomják az öt napos túrát a kontinens legdélebbi pontjára, a Cabo Foward-ra. Nekem először egy orosz srác áradozott róla, hogy mennyire jó kis túra és mennyire szép a hely. Ráadásul a helyi madarászgájdtól, egy otthoni madarásztól (Balu), és máshonnan is azt hallottam, hogy elég jó kis terep madarász szempontból is, úgyhogy úgy döntöttem, törlöm az útitervemből Ushuaiát San Juan kedvéért. A hagyományos öt napos túra helyett egy rövidebb, háromnaposat terveztem, egy kis hegymászással. A hegymászásból végül nem sok lett, mert az első este leesett eső és hó úgy eláztatta a hegyi ösvényt, hogy az út harmadánál inkább visszafordultam.

Punta Arenasból két naponta megy busz San Juan felé, de stoppal is könnyen el lehet jutni a 9-es út végéig, a túra kiindulópontjáig. Nem túl felkapott hely (egyelőre). Vannak külföldiek is, de túlnyomó többségben vannak a helyi arcok, legalábbis az első szakaszon. Az ösvények többé-kevésbé jelölve vannak, a tengerparti rész egész jól követhető. Néhány kilométerenként vannak kijelölt kempingezőhelyek, ahol tüzet is lehet rakni. Az időjárást a déli tengerek diktátlják, úgyhogy elég szeszélyes. Nekem mákom volt, mert napsütés is jutott a jégesőn, a hóviharon és a brutál esőn kívül (mindez 3 nap alatt), de azok a venezuelai srácok, akik utánam jöttek, már nem voltak ilyen szerencsések, öt nap folyamatos esőt kaptak a nyakukba. Cserébe a táj gyönyörű, teljesen világvége fíling, fókákkal, delfinekkel, bálnákkal, meg minden. Szóval ha valaki errefelé jár és van ideje, érdemes kiugrania San Juanba, nem jár rosszul vele.

Mendoza után nagy léptekkel megindultam délnek, a Tűzföld felé. Illetve először Santiagonak, mert innen ment a repülőm. Úgy érzem, hogy Santiago, mint város, ilyen szerelem első látásra dolog lesz, de erről majd később.

Az elmúlt napokban kicsit a végletek között mozogtam, legalábbis ami a baromi szívás – iszonyatos mázli tengelyt illeti, mindkettőből jutott bőven. Úgy kezdődött, hogy az argentin-chilei határon sikerült a 90-es évek balkáni határain felállított személyes csúcsomat utcahosszal megdönteni, 9 órát kellett várakoznunk. Ezen nem segített az sem, hogy minden hosszúujjú cuccom a nagytáskámban volt, amihez nem férhettem hozzá és az Andokban azért nincs olyan meleg éjszaka még nyáron sem. Éjjel kettőre futottunk be Santiagóba, majd félóra várakozás és agyalás után két brazil csajjal végre fogtunk egy taxit. Baromi nagy szerencsém volt, hogy a szállásomon ébren voltak és nem kellett az éjszakát Santiagonak azon az amúgy hangulatos, de éjjel kihalt és ezért nem túl bizalomgerjesztő részén töltenem az utcán egyedül.

A 15 km hosszú sor után már a célegyenesben a határon

Minimális városnézést, vásárolgatást, bolhamentesítést (az előző hostelből szólt az egyik kispajtás, hogy gond lehet és sajnos igaza is lett) és egy német exkatonával folytatott hosszas verbális világmegváltást követően már indultam is a reptérre, onnan Punta Arenasba. Már többször átéltem, hogy ácsorgok a reptéren a csomagomra várva a futószalag mellett a tömegben, aztán ahogy fogynak az emberek, úgy nő az esélye, hogy a csomagom valahol elmaradt. Szerencsére eddig végül mindig megérkezett a poggyászom. Na itt, Punta Arenasban nem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak a csomagok, én pedig egyedül ácsorgok a futószalag mellett, úgyhogy rohantam is segítségért. Punta Arenas mellett kicsike a reptér, segítőkészek az ott dolgozók, úgyhogy fél óra nyomozgatás és rohangálás után sikerült lebányászni a hátizsákomat a Santiagóba induló gépről (már bepakolták, de kiszedték). Azért ez mák.

Érkezés után a hostelben ledobtam a cuccom és mentem is a tengerpartra madarászni. Összefutottam egy ausztrál madarásszal, aki az Antarktiszra indulása előtti néhány napot tölti Punta Arenasban. Egész jól elmadarásztunk, meg is beszéltük, hogy másnap is mehetnénk együtt. Este írta, hogy a kollégájával gájdot bérelnek (madarászgájd: helyi madarász, aki jó sok pénzért megmutatja a fajokat) és ha van kedvem menjek velük. Sajnos félbeszakadt a beszélgetés, mert pont egy, a világpolitikát meghazudtoló orosz-ukrán párossal pajtiztam. Másnap reggel egy vizes élőhelyre mentem. Amikor indultam volna tovább, pont befutott az ausztrál madarász a kollégájával és a gájddal. Meg is hívtak a délutáni programra. Kicsit félve rákérdeztem, hogy mennyibe fáj majd a dolog, de baromi jóarcok voltak és mondták, hogy erre a fél napra meghívnak. Iszonyatosan királyat madarásztunk, és még némi infót is sikerült leszednem a helyi gájdról. A srácok másnap indultak tovább az Antarktiszra, de azért még hálám jeléül meg tudtam hívni őket egy söcire az egyik helyi becsületsüllyesztőben.