Chile teljesen nyugatias ország. Néhány helyet leszámítva abszolút biztonságos is. Az emberek kedvesek és segítőkészek. Mivel teljesen kényelmes ország, nem sok olyan infóm van, ami megkönnyítené az utazó dolgát, mert az alapból is nagyon könnyű Chilében, de azért leírok pár apróságot, hátha hasznára lesz valakinek.

Pénzváltás, pénzfelvétel: A pénzváltás teljesen sima ügy. Kis árfolyamkülönbség, nincs fix költség és nem egy vagy két pénzváltó van nagyvárosonként, hanem sok. Pénzfelvételnél itt is levesznek összegtől függően kábé két ropival a helyi bankok az otthoni bank sarcain túl, viszont nagy előny, hogy itt nincs (vagy legalábbis én nem találkoztam vele) tranzakciónkénti limit, mint például Argentínában.

Utazás: A busz a leggyakoribb. Olcsó és nagyon jó minőségű. Igaz ez a helyi és a távolsági közlekedésre is. Ráadásul a legtöbb helyre nem napi két busz megy, hanem egész sűrűn járnak még úgy is, ha néha alig pár utas utazik rajtuk. Ahova meg tényleg csak napi egy-két busz megy vagy még annyi sem, ott tökéletesen működik az autóstop.

Amerre jártam, láttam collectivókat, azaz iránytaxikat is. Ezek az általában fekete kocsik a tetejükön számmal jelzett útvonalon köröznek, és meghatározott díjért, a buszjegynél kicsit drágábban visznek el az útvonalukon bárhova. Leinthetőek bárhol, a beszállás kizárólag a jobb oldalon történik és nem mindig tartják be a maximum négy utas szabályt. Egy olyan közlekedési forma, ami nemcsak gyors, de össze is hozza az embereket.

Tipp: A Sky Airline cég néha meglepően olcsón árul belföldi és pár környező ország célpontjaira szóló nem fapados repjegyet. Értsd: nincs szívózás a kézipoggyász méretével, a jegyben alapból benne van egy feladandó 23 kilós poggyász (legalábbis most, 2017 elején) és nem kötözködnek, ha néhány kilóval túllóg a határon a bőrönd.

Szolgáltatások: Minden könnyen elérhető, beszerezhető, nagy a kínálat. A végtelen számú utcai árusnak köszönhetően sokszor egy lépést sem kell tenni egy kis frissítőért, nasiért vagy egyéb apróságért. Ha másra is szükség van, akkor a boltok nyitvatartására nem lehet panasz, nem sziesztáznak és egész kényelmes időpontokig nyitva van minden. Vasárnap azért sok bolt bezár, de nem minden.

Árak: Chile drágább, mint Magyarország, de sokkal olcsóbb, mint Argentína vagy Uruguay. Itt legalább nem pörkölődött le a szemöldököm, amikor megláttam az árakat. Egyedül a cigi drágább, a többi dolog max ugyanannyiba kerül forintosítva, mint a másik két országban, de a dolgok többsége sokkal olcsóbb (legalábbis most, 2017 elején).

• Felvágottak, sajtok: 1000 Ft/kg-tól
• Coca-Cola 1,5 l: 600 Ft
• Zöldségek, gyümölcsök, hentesáru: kb. magyar árak, néha kicsit drágább (a sertés sokkal drágább)
• Bor: teljesen oké minőségű 2 literes dobozos 1100 Ft-tól, teljesen iható üveges (0,75l) 700 Ft-tól. (Ja és egy tipp. Habár a szupermarketekben is egész olcsó a söci meg az ital, érdemes benézni az italboltokba (botilleria) is, mert ott néha még barátibb áron adják a szeszt.)
• Sör (nem kézműves): botilleriában vagy boltban 300 Ft/litertől, kocsmában 700 Ft/litertől
• Hotdog: utcán 250/350 Ft-tól
• Napi menü étteremben: 1500 Ft-tól

Helyi italkreálmányok: Hogy ne tűnjek teljesen elfogultnak, meg hogy minden csak szép és jó, írok egy kicsit a helyi italkreálmányokról is. Ott van például a Pisco, egy szőlőből készült tömény. Magában, vagy citromlével keverve, a Pisco Sour egész finom, de nagyon népszerű a sprite-tal vagy kólával kevert változat. Ezek egyszerűen szörnyűek.

Vagy ott van a másik nagy kedvenc, a terremoto. Ez egy édes fehérbor alapú ital, helyenként változik a pontos összetétele, de általában grenadine-nal és ananászfagyival keverik, sokszor tejszínhabbal megspékelve. Chilében baromi jók a borok, még a legolcsóbb papírdobozos bor is simán hozza azt a minőséget, hogy jobb magában, mint fröccsösítve, erre képesek ilyen alapanyagból egy olyan rettenetet létrehozni, mint a terremoto. Íme:

Persze az is lehet, hogy ez egy olyan nagy össznépi szívatás a turistáknak, mint amikor néhány spanyol srácnak beadtam, hogy mi az atomerős mini macskapöcse paprikát esszük úgy, mint az ők az olívabogyót. Miután fintormentesen lenyomtam egyet szemléltetésképpen, biztattam őket, hogy nyugodtan fogyasszanak, majd óvatosan kislisszoltam a mosdóba sírni. Miután nagy nehezen sikerült annyira leöblíteni a cuccot, hogy már tudtam lélegezni, visszamentem hozzájuk. Gyönyörű látvány volt a négy vörösfejű fuldokló spanyol, ahogy épp dúlják fel a konyhát valami kenyérféleség után kutatva. Persze aztán mondtam nekik, hogy csak vicceltem, nem vagyunk azért ennyire kemények. Hogy mivel szívattak vissza utána, az már egy másik történet. Szóval szerintem a chileiek is valami ilyesmi szívatásnak gondolhatják a terremotót, csak kicsit nagyobb, össznépi szinten űzik. Nagyon közel áll az emberiség elleni bűntetthez. Legalábbis sokkal közelebb, mint bármi ihatóhoz. 

Ezúton is bocsánat, ha valakit megbántottam ezzel, de a nemzetközi utazóközösség nagy többsége, legalábbis akikkel beszéltem, maximálisan osztják a véleményemet a terremotóról (kivéve az új-zélandi Sean-t, de ő alapból is egy kicsit őrült volt).

A Campana Nemzeti Parkban megejtett kétnapos, nem túl hatékony megálló után immár harmadszor érkeztem Santiagóba. Santiago teljesen jó hely. Olyan, mint egy nyugat-európai nagyváros némi latinos káosszal megfűszerezve, de talán emiatt lesz egyedi hangulata. Az arab világ szegényebbik felének legpukkantabb fedett piacaira mind megvilágításában, mind higiéniai körülményeiben erősen hajazó igénytelen csarnokok tökéletesen megférnek a gyönyörűen karbantartott parkok, a bármelyik világvárosba beillő üzleti negyed, Sanhattan, vagy a hangulatos Bellavista kerület színes, graffitikkel telefújkált utcái mellett. De van történelmi városközpont régebbi épületekkel és a pesti belvárost idéző épületekből álló zsúfoltbevásárlónegyed is. Rengeteg a múzeum, Santiago belsőbb részeiben lépten-nyomon modern és kevésbé modern szobrokba, ilyen-olyan instalációkba lehet belebotlani. Kis túlzással van minden.

Santiagóban az utcán, főleg a belsőbb, tömöttebb részeken úgy éreztem magam, mintha egy nagyvárosnyi cirkuszban és/vagy vásárban lennék. Rengetegen próbálnak valamivel egy kis pluszt vagy épp az egyetlen bevételüket megszerezni. (Ez amúgy más chilei városokra is igaz.) Bármerre jár az ember, minden tele van útszéli árusokkal, akik egy kis pokrócról áruljak azt, amiben éppen utaznak. A többség valamilyen olcsóbban beszerzett dolgot, ételt, italt, ruhákat, elektronikai cuccokat kínál, míg valaki plüssbábukat, amiket a felesége csinál, valaki saját maga készítette szobrokat vagy karkötőket, míg más alapfelszerelést a füvezéshez. Vagy otthon csinálnak empanadát, szusitálakat, tacókat, esetleg jégkrémet, és ezek eladásával próbálnak egy kis extrához jutni. Vannak, akik a kereszteződésekben próbálnak üdítőt és nasit rásózni az autósokra vagy tűzzsonglőrködéssel, valamilyen performasszal vagy tangóval próbálnak néhány peso-t szerezni amíg a lámpa piros. Mások, például artisták, brékesek vagy egyszerre három, a testükre erősített dobot kézzel-lábbal verő zenészek cirkuszba illő produkcióval keresik a kenyerüket a népszerűbb negyedekben .

Ha nem is legdurvább attrakció, de mindenképpen említésre méltó volt az a kábé ötven körüli hölgy, aki chilei mulatós zenére nyomta a valahol az arab hastánc és a hiphop között félúton lévő koreográfiáját a santiagói nagyérdemű szórakoztatására egy zsúfolt sétány közepén. Az is meglepő volt, amikor a metrón egy srác vallásos témájú énekeket tolt gitárral kísérve és közben fel-alá járkálva buzdította az embereket, hogy énekeljék vele a refrént. Volt, aki csatlakozott, és amikor befejezte a produkciót, olyan ovációt kapott, amilyet bármelyik kezdőbb zenekar szívesen fogadna.

Tudom, hogy ez nem chilei sajátosság, hanem kisebb-nagyobb mértékben mindenhol jelen van, de Santiago utcáin nagyon szembetűnő. Erre kevésbé nyitott személyeknek néha zavaró lehet, de nyilvánvalóan nem jókedvükből próbálnak így pénzt szerezni. Nem tudom a hátterét az egésznek, meg nem élek itt, hogy bármit is tudjak az egészről, de azért néhány apróság feltűnt. Például nem láttam olyat, hogy bármelyik árust, vagy előadóművészt vegzálná valaki. A metróról és a buszról sem küldik le őket, még fizetniük sem kell a jegyért. Meg talán azt is érdemes leírnom, amit egy chilei cimbora mondott: szerinte az, hogy a kevésbé jósorsú emberek egy kis pluszbevételhez tudnak jutni ilyen vagy olyan módon, talán jótékony hatással van a bűnözési statisztikákra, és talán kevesebb a hajléktalan is annál, mint amennyi lehetne.

Habár zsúfolt és néha szmogos, azért nem lehet olyan rossz Santiagóban lakni. Kényelmes város, minden könnyen beszerezhető, egyszerűen elérhető és szinte minden van. A közlekedés olcsó és logikus, nagyon könnyű kiigazodni rajta. Latin viszonylatban tisztaság van. Az éjszakai élet is elvileg nagyon jó, bár erről nem tudok érdemben nyilatkozni. Az eddig megismert santiagóiak szerint több bulis negyed is van, de én leragadtam Bellavistánál, úgyhogy a teljes képről fogalmam sincs. Bellavista viszont nagyon király. Egy kisebb városrész tele színes egy-két szintes épületekkel, amelyek túlnyomó többsége bolt, étterem, kocsma, diszkó vagy ezek valamilyen keveréke. A nagyobb létszámra szabott, kábé egyforma ivócsarnokok mellett sok egészen hangulatos és egyedi bár színesíti a képet.

Részben azért is jöttem az óceánpartra, mert nagyon akartam látni inka csért. Szerencsére bőven van belőle errefelé. Sokkal jobban néz ki, mint a könyvben és szerencsére elég bizalmas és fotogén is. Az inka cséren kívül akadt azért más madár is.

Már írtam, hogy Valparaisóban a lakosság nagyrésze szerintem valamilyen művész, legalábbis valamilyen szinten, de a művészeken kívül is meg lehet találni néhány érdekes kasztot. Ott vannak például a máshol már kihalófélben lévő punkok. Itt egész népes populációjuk van még, egy-egy jobb utcai koncerten a közvetlenül a zenekar egész nagy számban szoktak dobozos borral a kezükben részegen ugrálni, de a forgalmasabb utcákon is rendszeresen találkozni a tarhálgató csapataikkal. Vagy ott vannak a mutatványos hippik. Kisebb, néhány fős csoportjaik leggyakrabban a jelzőlámpák környékén fordulnak elő. Buzogányozástól kezdve a hullahopp karikázáson át a tűzzsonglőrködésig sokmindennel szórakoztatják a pirosnál álló autósokat. Repperből is rengeteg van. Estefelé az utcán sétálgatva simán bele lehet futni egy amerikai videóklippekből ismert rapcsatába, de a buszokon is gyakran találkozni velük. Egy kis hangszóró lóg a nyakukban, csak felugranak egy megállónál és néhány percig improvizálnak valamit, gyakran az utasokról, illetve pontosabban az utasok kevésbé előnyös tulajdonságiról is megemlékezve a szövegben, hogy néhány pesóhoz jussanak. És akkor még nem szóltam a szerencsevadászokról és életművészekről, akik szintén hozzátartoznak a városképhez.

A helyi tömegközlekedés meg simán lehetne hirdetett kalandtúra is. Van metró is, de a legfontosabbak a kisbuszok (micro). Rengeteg van belőlük, de sajnos ezeken nem túl egyszerű kiigazodni. Van olyan járat, aminek van száma és betűje is párhuzamosan, de csak az egyik van kiírva rá. Emiatt bele lehet szaladni olyan kellemetlen szituációkba, ha mondjuk az O-t keresed és csak 612-esek mennek el előtted, aztán fél óra múlva kiderül, hogy a 612 másik neve az O, csak nem írják ki rá. Van olyan járat, amelyiknek csak egy száma van, viszont többféle útvonala. Azt, hogy egy busz pontosan merre megy, néha elég nehéz kinyomozni. Mondjuk legalább nem lehetetlen.

Az összes buszon az üléseken hatalmas és masszív kapaszkodók vannak, nem véletlenül. A sofőrök szerint a pedáloknak mindössze két állása van: vagy teljesen be vannak nyomva, vagy hozzájuk sem érnek. Emiatt minden utazás izgalmas hullámvasutazássá válik a dimbes-dombos utcákon. A lapos részen, ahol többsávos utak is vannak, pedig a gyorsulási versenyektől sem riadnak vissza, természetesen utasokkal a fedélzeten. Néha igazi kihívás az üléseken maradni. További érdekesség, hogy nem mindig csukják be az ajtókat. Ez akkor különösen izgalmas, ha mondjuk az alsó lépcsőn egy 30 kilós motyót próbálsz meg magaddal együtt a buszon tartani a nyitott ajtóban, miközben a sofőr a lelket is kipréseli a kisbuszból a szerpentinen. A buszokon kívül vannak collectivók, azaz iránytaxik is, de ezek útvonala tényleg csak a helyiektől vagy a sofőröktől deríthető ki.

Azért sajnos itt is vannak problémák. Főleg a lapos rész elég dzsuvás, és sok a nagyon furcsa arc. Sokak szerint nem túl biztonságos hely, nagyon észnél kell lenni, főleg éjszaka. Az éjszakai élet miatt azonban érdemes vállalni a rizikót. Vannak terek, amik este megtelnek iszogató emberekkel, teljesen olyan hangulata van, mint az Erzsébet térnek, csak a környék szebb. Nem is beszélve a bárokkal teli utcákról, meg néhány jobb fekvésű kilátóhelyről, amelyek este telnek csak meg igazán élettel.

Már ideérkezésem előtt is sokakkal találkoztam Valparaisóból. Tőlük csupa jót hallottam a városról, de csak most kezdett el leesni, hogy mennyire sokat használták a bohém kifejezést. És tökéletesen igazuk volt. Azon kívül, hogy Valparaiso egy gyönyörű és nagyon egyedi város, rengeteg, szinte felfedezhetetlen mennyiségű részlettel, a városra és az itt lakókra tényleg a bohém a legtalálóbb jelző.

Már írtam arról, hogy a street art, elsősorban a graffiti mennyire megy Valparaisóban. Jöjjön most egy kis ízelítő arról, hogy a madarak hogy jelennek meg a falakon a street art chilei fővárosában (Santiagóban is vannak jó dolgok bőven, de Santiagóban nem határozza meg ennyire a városképet). Közel sem teljes a lista, csak amit jártam-keltemben láttam, szóval valószínűleg jóval több és érdekesebb madaras festést lehet látni személyesen.