Amíg Mendozában voltam, csak egyetlen nap vittem magammal a fotómasinát. Vittem teleobjektívet is, bár néha elég fölösleges volt. Egész jó élmény, amikor négy faj (és nem csak veréb) repül oda melléd megnézni, hogy mifán teremtél. Aztán a lábad között, meg a cipődtől pár centire rohangálnak, és baromira nem zavarja őket, ha kajálás közben a hátukat vagy a farkukat fogdosod. (Engem személy szerint zavarna.) 

Eredetileg úgy terveztem, hogy busszal megyek a Tűzföldre, de követve a már jól bevált repjegykeresős praktikáimat, sikerült találnom Santiagóból baromi olcsón repjegyet délre. Santiagóba menet beiktattam egy pár napos megállót Mendozában. Szerettem volna sokat madarászni, de arra nem készültem, hogy itt 38 fok lesz a napi maximum hőmérséklet.

La Platával ellentétben Mendoza egy teljesen király város, érdemes eltölteni itt néhány napot, ha erre sodor valakit a szél. Tele van kellemes utcákkal és parkokkal, tiszta, egy messzeföldön híres borvidék közepe, ráadásul a Magas-Andok és egyben a déli féltekének legmagasabb csúcsa, az Aconcagua tövében fekszik. A hostelben is elsősorban az Aconcagua megmászása előtti utolsó pihenőjüket töltő srácokból van a legtöbb, de azért olyan is akad, akit a híres borok vagy az extrémsportok hoznak errefelé. Igazi turistacélpont, a központban minden sarkon megtalálható helyi utazási irodák a biciklis borospince látogatástól a raftingoláson át a néhány napos hegymászótúrákig rengeteg programmal várják a turistákat. A tömegközlekedés is elég jó, kis nyomozgatás után kiderült, hogy a látnivalók többségéhez az utazási irodák nem túl olcsó segítsége nélkül, helyi sárgabusszal, a közelebbiekhez, például a borospincékhez bérelt bicóval is el lehet jutni.

Kevés időm volt, úgyhogy az extrém sportokra és a borvidék bejárására nem szántam időt, de nagyon szimpatikus pincészeteket láttam mindenfelé. Inkább a város melletti parkot, a Cerro Gloriát, egy Potrerillos nevű kisvárost, és az Aconcagua tövében fekvő lagúnákat látogattam meg. Potrerillos egy csillezős üdülőfalu egy tóparton, elég rá fél nap, ahogy a Cerro Gloria is letudható pár óra alatt (ez egy emlékhely, az 5 pezóson is ez van). Jó kis helyek, de élmény szempontjából a Andok közelébe sem érnek, ha valaki errejár, mindenképpen érdemes felmennie a magashegyek közé, akár vezetett túrával, akár helyi sárgabusszal (a Buttini társaság indít járatokat a mendozai buszterminálról, az irodájuk a terminálon van, az 55-ös kocsiállással szemben). A Magas-Andokban több célpont is van, én a Puente del Incához (ingyenes, egy elhagyott termálhotel és mellette lévő sziklahídon kialakult cseppkőszerű képződmény, érdekes, de 10 perc bőven elég rá) és a Parque Provincial Aconcagua lagúnáihoz (Laguna de Horcones, 3 km a Puente del Incától) mentem. A Parque Provincial Aconcaguából indul mindenki a csúcs meghódítására, de a lagúnákhoz sima turisták is be lehet menni kicsit sétálni. Kábé 3-4 km-t lehet a völgyben megtenni a napijeggyel (20 peso). Még úgyis baromira megéri elmenni idáig (illetve a környék egyéb helyeire), hogy 4 óra buszozásra van Mendozától és elég szeles. Madarászként fantasztikus élmény néhány centiről nézni mindenféle magashegyi madarat, de amúgy is gyönyörű az egész hely, íme:

Mindent összevetve iszonyatosan zsírkirályra sikeredett a mendozai megálló. Félek tőle, hogyha minden megállóm csak fele ennyire lesz baromi jó, már akkor sem nagyon akaródzik majd hazamenni.

Ha már úgy alakult, hogy a kezdeti, vérmadarászós terveimen elég sokat kellett változtatni Mendozában a kánikula miatt és amúgy is pont itt köszöntöm az újévet, kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem a lazításra. Ráadásul az elmúlt másfél hónapban nem nagyon jutott idő bulizásra, és szándékom szerint délre, a pingvinek közé sem azért megyek, hogy minden nap telepakoljam a baszatáskát.

Szilveszter éjjel a város néhány hostele közös grillezést szervezett. Összepajtiztam két hozzám hasonlóan magányos utazóval, egy ausztrál lánnyal és egy ír sráccal, aztán egy kis kötelező fernetezés után így hármasban indultunk neki a grillpartinak. A hostelben egy egész népes argentin és nemzetközi csapat fogadott minket, medencével, finom sülthúsokkal és sok hideg sörrel, úgyhogy minden adott volt egy király szilveszteri mókához.

(Fotó: Lisa)

Mivel a kis hármasunkból egyedül én tudtam spanyolul, az angolul nem nagyon tudó helyiek egy kis csoportjánál elég hamar én lettem a legnépszerűbb. Direkt azért ittam fernetet indulás előtt, hogy ne nagyon kelljen már költenem a helyen, de ezt nem mondhattam meg az apukának, aki leültetett a huszonéves, egész csinos kislánya és a kislány kifejezetten bombázó barátnője közé, aztán elég ütemesen elkezdte tölteni belém a sört. Szerintem a világ minden táján az a szokás, hogy ilyenkor váltogatva fizetik az emberek a köröket, úgyhogy itt is elindult a verkli, ennyit a spórolásról, na meg persze a nemivásról. Az éjféli koccintás után már annyira jó volt a hangulat, hogy vissza se mentünk az asztalhoz, hanem inkább be táncolni. Sokat járok szórakozni, de táncolni még mindig nem tudok. Szerencsére a bombázó argentin lány a szárnyai alá vett és tanítgatott mindenféle lépéseket (természetesen már nem emlékszem semmire). Szóval elég jól elvoltunk, legalábbis rajtam sokat lehetett röhögni. A hostellakó világutazók itt most nem voltak olyan hatalmas partiarcok, mint a részeg legénybúcsús angolok a pesti éjszakában, úgyhogy hamar elkezdett leülni a hangulat. Szerencsére nekünk még volt a lábunkban bugi, úgyhogy továbbálltunk. Mivel anyuék is olvassák amit írok, nem mennék bele a részletekbe, hogy mi volt a hostel után, de úgy érzem, hogy elég sokat sikerült bepótolni az elmúlt másfél hónap bulimentességéből. Hortobágyi cimboráinkkal van egy mondásunk, ha belemegyünk az éjszakába, mégpedig, hogy „legyen tánc”. Hát, volt tánc, reggel hétre sikerült hazaesnem. Tudtam, hogy az argentinok nem viccelnek, ha mulatozásról van szó. Nagy szerencse, hogy a tájékozódási képességeim nem romlanak számottevően a sör hatására sem és egész könnyen vissza tudok találni a város egy távoli pontjáról a szállásra.

 *

Okos dolog volt nem tervezni semmi programot január elsejére, épp elég megterhelő a másnaposság legrosszabb, depressziós szakaszában egy fotelből küzdeni a világgal és az iszonyatos lelkiismeretfurdalással, közben csak próbálni túlélni. El akarok tűnni, nem akarok embereket látni, de ez elég nehezen kivitelezhető egy szűkös hostelszobában, ami leginkább egy tengeralattjáróhoz hasonlít, háromemeletes ágyakkal. A közöshelyiség pedig tele van utazókkal. A többiek nem szenvednek ennyire. Nem értem, hogy miért nem. Túl öreg vagyok én már ehhez. Azért most eléggé utálom magam és fogadkozom, hogy többé nem tolom ennyire túl a bulibringát, bár valahol azért tudom, hogy de.

Na jó, ennek így semmi értelme nincs, de már leírtam, úgyhogy mindegy. Talán még csak annyi, hogyha igaz a mondás, hogy minden év olyan lesz, amilyen az év első napja, akkor nagyon nagy baj van.

Mielőtt elindultam, elég sok időt töltöttem infógyűjtéssel a helyekről, ahova el szerettem volna jutni. Van néhány dolog, amit jó lett volna tudni a megérkezésem előtt, úgyhogy megpróbálom ezeket összegyűjteni, hátha valakinek a hasznára válik. Legalábbis én baromira örültem volna, ha ezeket a dolgokat már ideérkezésem előtt tudom. Habár még nem jártam be az országot, azért néhány dolgot már megtudtam az elmúlt másfél hónapban.

Árak: Argentína drága ország. Ideutazásom előtt azt hallottam, hogy nagyjából otthoni árak vannak, ez viszont sajnos nem igaz. Három dolog van, ami olcsóbb, mint otthon: a húsok (a felvágottak nem), a töményszesz és a cigi. Minden más, vagy legalábbis majdnem minden más viszont kábé kétszer annyiba kerül, mint Magyarországon, az importált termékek pedig még többe.

Néhány példa a szupermarketekből (2016.12.30.):

• Coca Cola 1,5l: 600 Ft
• Sör (nem kézműves) 0,5l: 500-800 Ft, 1l: 700-1200 Ft
• Bor 0,75l: 1200 Ft-tól
• Felvágottak, sajtok: 3500-8000 Ft/kg
• Milka 100g: 800-1000 Ft
• Chips 65g: 5-700 Ft
• Zöldségek, konzervek: nagyjából otthoni árak

A belépőkért a helyek többségénél kétszer-háromszor kérnek el a külföldiektől, mint a helyiektől.

Utazás: A tömegközlekedés elsőre elég kaotikus, de amúgy meglepően jó. Főleg a buszok, más közlekedési eszköz nem is nagyon van. Nagyjából mindenhova el lehet jutni tömegközlekedéssel, bár sokszor komoly kihívás kinyomozni, hogy az adott helyre hogyan is kell eljutni. A helyi buszokat leszámítva az utazás is nagyon drága.

Pénzváltás: A nem túl turistás részeken nem egyszerű dolog. Először még viszonylag simán tudtam váltani a pénzváltónál, de decemberben valami szabályra hivatkozva már elküldtek a bankba. A bankból másfél óra sorbanállás után elküldtek, mert akinek nincs számlája náluk, annak nem váltanak pénzt. A turistás helyeken szerencsére egyszerűbb a dolog és nagyon hasznosak még az árbolito-k, a pénzváltók közelében ácsorgó gyanús külsejű alakok, akik folyamatosan azt mondogatják, hogy „cambio”. Ha kicsit nyomott árfolyamon is, de náluk legalább lehet pénzt váltani. (Amíg nem volt lebegő árfolyam és létezett a dolár blue, kizárólag nem hivatalos helyeken volt érdemes váltani. A dolár blue 2016-tól nem létezik, a hivatalos és nem hivatalos váltók árfolyama között általában kicsi a különbség.)

Pénzfelvétel automatából: Nem éri meg, csak legvégső esetben. Az automaták az amúgy sem kicsi banki költségeken kívül még kábé 100 pesot (kb. 2.000 Ft) felszámítanak tranzakciónként, ráadásul az automaták többsége nem ad ki 1.000 pesonál (kb. 20.000 Ft) több pénzt egyszerre (van, amelyik kiad 2500-at is).

Ünnepnapok: rengeteg ünnepnap van errefelé, évente kábé 30, ráadásul ezekkel még a helyiek sincsenek mindig tisztában. Elég kényelmetlen szituációkba lehet belefutni, ha valamit elakarsz intézni, aztán hirtelen kiderül, hogy ünnepnap van és pont zárva van, ahova indultál, vagy pont hétvégi menetrend szerint közlekednek a buszok és amivel menni szerettél volna, pont nem jön.

Nyitvatartás: a boltok többsége dél és délután egy környékén bezár és csak délután 4-5 körül nyit ki újra. Vasárnap szinte minden zárva van, szombaton pedig csak délelőtt vannak nyitva.

Sorbanállás: Gyakorlatilag mindenhol, mindenért sorba kell állni. Ha bármit el szeretnél intézni, érdemes több időt rászánni, mint elsőre gondolnád (azért csak akad valami közös Magyarországgal :-)

A héten véget ért az egy nap híján öthetes önkéntesmunkám Veronica mellett a pampán. A többi külföldi már hazautazott, én továbbindulásom előtt néhány napot még La Platában töltök rendezgetni a soraimat. A táborban a helyiekkel szerintem elég jól összecimboráltunk, úgyhogy reményeim szerint ittlétem alatt összefutunk még majd pár sörre.

Az utolsó héten kétszer is beugrottunk a „városba”, azaz Veronicába kajolni. Egyelőre úgy tűnik, hogy a húsokat leszámítva nem kell hanyatt esni az argentin gasztronómiától, de elhamarkodott lenne ilyen kijelentéseket tenni ennyire kevés tapasztalatra alapozva, a következő hónapokban ez még lehet változni fog. Az utóbbi időben látogatóból is több jutott, mint korábban. Pár napra az egyik helyi srác egyetemista cimborái is meglátogattak minket, fernetből és sörből is több fogyott, a tábori tűzhelyet pedig főzésen kívül végre tábortűz funkcióban is használtuk. Az utolsó munkanapunkon pedig beállított Marialujza, a főnök, hogy ha van kedvünk, ad néhány lovat, és az utolsó, délutáni műszakunkat megtehetnénk lóháton is. Úgyhogy az egész kis csapatunk Marialujzával és Juannal kiegészülve kilovagolt a folyóhoz.

Előkerült Pablo, a varangy is. Már kezdtem azt hinni, hogy a frissen kapott kutyánk megette, de aztán egyik este visszatért a kinti lámpa alá lakmározni. Az állatkertünk is bővült egy új állattal, Carlos-szal, a Chimango Caracara fiókával. Kicsit hangos, de nagyon aranyos, főleg amikor sipákolva megindul felfedezni a világot:

Elég jól telt ez az öt hét a pampán, a dél-amerikai síkságon, azon belül is a nedves pampán (évente több, mint 600mm csapadék esik, ezért ez nedves pampa, az ország belsőbb részén lévő területek pedig a száraz pampák). Nem a dáridózásról szólt ez az időszak, de egy teljesen jófej csapattal gyorsan ment az idő, habár a kutatást, amibe besegítettünk, nem sikerült teljesen a magaménak éreznem és ezért nem ütöttem annyira a vasat. Lelkes frissen végzett biológusoknak hatalmas élmény lehet, de hagyományosabb madarász hozzáállással a bejárásokat és madárkeresgéléseket sokkal jobban élveztem, mint magát a szorosan vett kutatás részét a dolognak. Még úgyis, hogy a madárfiókák itt is cukik. Tökéletes volt az itt töltött idő arra, hogy ha nem is tökéletesen, de valamennyire megismerjem ezt az élőhelytípust és az ittlakókat. Baromi jó dolog bő egy hónapra csak úgy elveszni mindentől távol, egy helyen rengeteg madárral, ahol szinte minden új.