Bármerre jártam eddig, mindenkinek azt mondtam, hogy Budapest a világ legjobb városa, legalábbis nyáron. Barcelona esetleg versenyre kelhet vele, de még tengerpart nélkül is utcahosszal veri Budapest (szerintem). Szóval eddig ez volt a két kedvenc városom, de mostantól Valparaiso is ott lesz a sorban, amikor fel kell sorolnom, hogy melyek a világ legjobb városai nálam.

Valparaiso, vagy ahogy a helyiek hívják, Valpo vagy Puerto, egyszerűen zseniális hely, ráadásul a világörökség része. Egy kicsit olyan, mint egy favela, egy művésztelep, egy szép mediterrán falucska és egy hippi kommuna tökéletes keresztezése, csak elég nagyban, tengerparttal és kikötővel. Nagyjából két részre osztható: a kikötő körüli tengerparti, lapos részre és a lapos részt körülvevő hegyekre. A lapos rész se rossz, bár kicsit koszos és zsúfolt, de találni szép tereket, érdekes épületeket meg ilyenek, de a lényeg a hegyi rész. A meredek lejtők miatt teljesen random vannak egymásra építve a színesebbnél színesebb épületek, a rozsdás bádoglemez bodegáktól elkezdve a többemeletes, a város fénykorában épült és szebb napokat is látott díszes bérházakon át az elegáns és stílusos palotákig.  Ezek között kanyargós és meredek utcák, lehetetlen alakú szűk sikátorok és lépcsők veszik át a többsávos utak helyét. A lustábbak néhány pesóért a több mint tíz, mini budavári siklóra emlékeztető felvonóval spórolhatják meg az emelkedőt a magasabb részekre. Mindenhonnan szuper a panoráma és rengeteg a zöld.

A városképen kívül Valpo talán leginkább a graffitikről híres. Az egész a 60-as években kezdődött egy nagyobb projekttel, amikor csak néhány nagyobb falat pingáltak ki. Ez annyira jól sikerült, hogy egyre több igényes falfestés tűnt fel a városban. Ahogy egyre inkább a város ismertetőjelévé kezdtek válni és kezdtek egyre több turistát vonzani, robbantak be igazán a graffitik. Az illegalitásból egyre inkább kimozdulva lassan már-már iparággá növi ki magát. Manapság már egyetlen magára valamit adó hotel- vagy étterem tulajdonos sem engedheti meg magának, hogy ne kérje fel valamelyik menőbb utcaművészt az épület kifestésére, de sok magánház tulajdonosa is így tesz, úgyhogy egyre csak szaporodnak az igényesebbnél igényesebb falfestések.

Mindez alapból is elég lenne, de nem ez teszi igazán különlegessé a várost. Habár a város leginkább a szuper graffitijeiről híres, de nagyon úgy fest, hogy szinte mindenki kényesen ügyel rá, hogy megnézze a házát mindenki, aki elmegy mellette, ezért valami kis aprósággal vagy valami nagyobb alkotással, graffitivel, mozaikkal, szemétből készült szoborral, vagy ilyesmivel csinosítgatják az otthonukat és környéküket. Ráadásul mindezt az esetek túlnyomó többségében baromi stílusosan és nem csak ott, ahol turisták járnak. A legkevésbé turistás részeken is egy-egy utcában annyi jobbfajta graffitit vagy mozaikot lehet látni, amitől más helyen már egyből helyi nevezetességé avanzsálna a környék, de Valparaiso teljesen más szint, itt ez a kötelező minimum.

Nagyon sok a turista, de baromi jó dolog, hogy akárcsak Budapesten, itt sem tudta átvenni a hatalmat a város felett a turizmus. Valparaiso tele van programmal, a bárok nagy részében élő zene szól, rengeteg kiállítás, múzeum és műhely várja nem csak a turistákat. Jobb napokon egymást érik az ilyen-olyan utcai koncertek. Ráadásul az éjszakai élet is nagyon erős és változatos, legalábbis dél-amerikai viszonylatban.

Mégis talán a legjobb program csakúgy elveszni a szűk sikátorokban délutánonként. Szinte minden panorámásabb helyen fiatalok vagy kevésbé fiatalok zenélgetnek, vagy iszogatnak vagy csak simán nézik a naplementét, úgyhogy újdonsült helyi cimboráimmal néha én is így tettem, miután megmutogatták a kedvenc helyeiket. Baromi jó kis város Valparaiso, van valami különleges hangulata. Kicsit olyan, mint a Lakótársat keresünk film városban (Barcelonában) játszódó részei, de mégis teljesen más.

A szuper, de azért elég fárasztó patagóniai bő hónap után visszatértem Santiagóba kipihenni a májkrémdiéta, a patagóniai nyár és az egy hónapig napi minimum 15 km séta fáradalmait. Gondoltam megengedek magamnak egy kis relatív luxust és a kényelem, meg a pihenés érdekében airbnb-zek egyet és kiveszek egy szobát. Még sose airbnb-ztem, ideje volt kipróbálni, mielőtt továbbindultam volna az óceánpartra.

Mivel általában mindig a legolcsóbb szállást keresem, aludtam már egy-két elég tré helyen, de első airbnb-s élményem minden eddigi rekordot megdöntött. Még az eddigi negatív csúcstartó kairói szállás is Gresham palotának tűnik ehhez képest, amit az éjszaka közepén úgy kaptunk meg, hogy előttünk egy órával még egy egyiptomi szerelmespár használta szerelmi fészeknek a négy négyzetméteres lyukat, és naná, hogy a kedvünkért nem takarítottak ki utánuk. Nem részletezném. Amikor betoppantam a szállásomra Santiagóban, teljesen olyan volt, mintha valami filmbe csöppennék bele, legalábbis nekem egyből a Trainspotting című film ugrott be, amikor megláttam a lakást. A hangulata, a lepukkantsága és az iszonyatos retek miatt. És nem csak a lakás, hanem a lakók miatt is. Az is erősített a képen, hogy érkezésemkor éppen szívtak a srácok, de mint utólag kiderült, ez nem számított olyan különleges eseménynek, gyakorlatilag néha ez volt a teljes napi programjuk. Az ismerkedésnél a honnan jöttél utáni első kérdés már a drogokra vonatkozott. Első este nekiálltam megfőzni a vacsimat egy olyan retkes konyhában, hogy olyat én még nem láttam, pedig éltem már egy halom fiatal sráccal egy fedél alatt. Amíg én egy kis zöldséges rizst főztem, a srácok valami füves-tejes főzetet készítettek. Amikor másnap a városnézős köröm után visszaértem, és udvariasságból megkérdeztem, hogy mi a pálya, elkezdték ecsetelni, hogy az előző napi főzet mennyire kiütötte őket és egész nap csak hallucináltak. Azért nem volt olyan szörnyű, egész viccesek voltak a srácok, meg egész jól eldumálgattunk néha. Najó, tényleg nem volt olyan vészes, erősen indítottak, de a második-harmadik naptól már erősen visszavettek a tempóból, sőt, a hétvégi házibulira ki is takarítottak. Ha az érkezésem nem is ért annyit, azért legalább a házibulira összekapták magukat, egész tűrhető állapotúvá varázsolták a helyet, még a konyhát is. A házibuli meg egész király volt, úgyhogy a kezdeti meglepetés ellenére végül azért egész jól éreztem magamat a Trainspottingban, a végén azért csak puszival meg öleléssel búcsúztunk.

Főleg verekedő déli óriáshojszák (Southern Giant Petrel) és iszonyatosan cuki, lábemelgető meg vakaródzó Bonaparte-partfutók (White-rumped Sandpiper). Azt nem tudtam fotózni, amikor némi tanakodás után úgy döntött a harmincas Bonaparte-partfutó csapat, hogy nem vagyok veszélyes és átgázoltak rajtam. Nem szó szerint, de nagyon közel.

Patagónia fő déli turistacélpontjai (El Chaltén, El Calafate, Torres del Paine) nem a madarakról híresek, hanem arról, hogy eszméletlenül jól néznek ki. A hardcore madarászok többsége pusztán néhány napot tölt errefelé. Egy-két fajt kivéve alig van madár, de azok legalább viszonylag könnyen és jól megnézhetők, sőt, néha azért egész jó élmények is vannak, mint például a reggeli fürdőjére induló Chilean Flicker család.

Patagónia tökéletes úticél. Habár alapvetően elég drága, de gyönyörű, egyszerűen lehet utazni, minden könnyen elérhető és beszerezhető és a régió többi részéhez képest nagyon biztonságos. Többször találkoztam 2-3 fős tizenéves lánycsapatokkal, akik csak úgy nekivágtak egy néhány hetes patagóniai körútnak, de sok az egyedül utazó lány is. Rengeteg a turista, de mivel errefelé az elsőszámú turistaattrakció a túrázás, egészen más a turistacsoportok összetétele, mint mondjuk valamelyik európai fürdővárosban. Értsd: mindenkiről lerí, hogy túrázni jött, a többség tetőtől talpig outdoor felszerelésben nyomja, nagyon kevés a nagyhangú pocakos idióta és még részeg angol legénybúcsús hordák sincsenek, mint a pesti éjszakában.

Patagóniának csak egy kicsi, déli részét néztem meg, onnan is csak pár helyet (viszont azokat alaposabban), de íme néhány infó, hátha valakinek majd hasznos lehet.

Szállás: Kemping. Nemcsak olcsóbb, mint a hostel vagy a hotel, de a hangulat is baromi jó általában, úgyhogy aki teheti és van sátra, menjen inkább kempingbe. Esténként néha van spontán szerveződő közös sütögetés, zenélés, meg ilyenek.

Utazás: Sok nem dél-amerikai Buenos Aires felől közelít repülővel vagy busszal. Utóbbi több, mint 30 órás móka és elég drága, habár a Buenos Airesből induló repülőnél kevesebbe fáj. Viszont jelenleg Santiagóból olcsón lehet eljutni repülővel a régióba (Puerto Natalesbe vagy Punta Arenasba), amit nem csak a költségek miatt érdemes megfontolni, hanem a harmincvalahány órás buszozás viszontagságai miatt is. Buenos Airesből átbuszozni Santiagóba és onnan repülni Punta Arenasba is olcsóbb volt nekem, mint egy Buenos Aires-Rio Gallegos buszjegy lett volna. Ráadásul így be tudtam iktatni még egy pár napos megállót Mendozában is. (Az is igaz, hogy volt benne egy 9 órás várakozás a határon is, de még így is kevesebb lett az összes menetidőm Punta Arenasig, mint busszal lett volna Buenos Airesből.) Szóval érdemes utánanézni a repjegyeknek is.

Látnivalók:

El Chaltén

A turizmusra épült, szuper hangulatú kis település, ha kicsit drágábban is, mint máshol, sok minden könnyen beszerezhető (van négy, mérsékelt kínálatú szupermarket, meg egy-két outdoor bolt). Argentína más részeivel ellentétben értelmes nyitvatartása van a helyeknek, a többségük ünnepnapokon is nyitva van a szezonban, ráadásul egészen sokáig. Hivatalos pénzváltás, illetve többféle bankkártyát elfogadó bankautomata viszont nincs.

Jelenleg (még) nem belépős hely. A nemzeti parkosok nagyon segítőkészek, jó a kirándulós infrastruktúra, jó a tájékoztatás. Rengeteg a turista, érdemes a legnépszerűbb túraútvonalakra korán érkezni és megnézni a kevésbé népszerűeket is, ahol nincsenek annyian. Szállást célszerű előre foglalni, ha nem sátorral érkezik valaki. Van éjszakai élet, például a Los Glaciares bárban hétvégenként zenekarok is játszanak, olyan argentinos, hajnali 3 körüli kezdéssel.

El Calafate

Nagyon kényelmes, turistás, szép kis város, rengeteg bolttal, étteremmel. Nem olcsó. Pénzváltás és bankok is vannak, egész kényelmes hely, mindenki baromi segítőkész. Az ide érkezők első számú célpontja a Perito Moreno gleccser. Az argentin szokásoknak megfelelően a külföldieknek ez is sokkal drágább, mint a helyieknek, jelenleg 330 ARS a belépő, erre rájön még a minimum 460 ARS transzferköltség. Van valamennyi éjszakai élet, sok a bár, de kicsit idegennek fogja érezni a légkört az, aki már hetek óta sátrazik, mert a turisták többsége annyira kinyalja magát az esti éttermezéshez vagy sörözéshez, mintha valamelyik európai nagyváros legpuccosabb éttermébe indulna.

Torres del Paine Nemzeti Park

A turisták többsége El Chaltén mellett ezt választja a másik fix célpontjának amikor Patagónia déli részére utazik. El Chalténba is gyönyörű hegyek miatt megy mindenki, a Torres del Paine NP-be is, de teljesen különbözik a kettő, mind látványban, mind élményben, egyiket sem szabad kihagyni.

A legfontosabb szabály: több napos ottléthez IDŐBEN SZÁLLÁST/KEMPINGET KELL FOGLALNI. Az idei szezontól kezdve minden turistának kötelező regisztrálnia és előzetesen foglalnia szállásokat, mert enélkül egyszerűen nem engednek fel senkit az olyan helyekre, ahonnan nem lehet még aznap visszatérni. Én másfél hónappal az érkezésem előtt foglaltam, és már csak két kempingben volt hely. Sajnos egyáltalán nem rugalmasak a nemzeti parkban, úgyhogy érdemes pontosan megtervezi az útvonalat és a menetrendet. (Hallottam olyat, hogy Puerto Natalesben néhány nappal előre is lehet foglalást intézni a kempingekbe, de csak egy olyannal találkoztam, akinek sikerült, viszont sok olyannal, akinek nem. Szóval aki nem akar hoppon maradni, az hónapokkal korábban foglal.)

A szigorú létszámlimit mellett egy rakás más, elég szigorú szabályt is bevezettek, amikkel mindenképpen számolni kell, de ezt belépéskor úgyis elmondják. Az ösvények többségének nyitvatartása van, amiken kívül nem, vagy csak nagyon nehézkesen engednek fel a hegyre. Tüzet gyújtani egyáltalán nem szabad, gázfőzővel főzni és cigizni is kizárólag a kempingek/menedékek erre kijelölt néhány négyzetméterén lehet. Mondjuk érthető a szokatlan szigor, 2011-ben egy tilosban kempingező turista miatt leégett a Nemzeti Park elég nagy szelete, aminek a nyomai még most is meghatározzák a látképet az érintett helyeken.

A nem túl olcsó beugróért (jelenleg 21.000 CLP, plusz a Paine Grande kiindulóponthoz kötelező hajó 18.000 CLP) és a szigorú szabályokért cserébe viszont teljesen szuperül kiépített infrastruktúra várja a túrázókat. Habár a személyzet néha nem túl kedves és a fizetős kempingekben sincs mindenhol meleg víz, a kempingek teljesen rendben vannak. A menedékházaknál meg kis boltok is elérhetőek, ahol a legszükségesebb dolgok beszerezhetők, igaz 5-10-szeres áron, úgyhogy érdemes megfelelő mennyiségű kajával készülni.