A maga visszafogott, de alapvetően fárasztó ütemében zajlik az életünk, minden ugyanúgy van, mint az első napokban. Illetve majdnem minden. Kábé két hete kaptunk Marialuizától, a tulaj feleségétől egy kiskutyát, hogy két napig vigyázzunk rá, de még itt van. Aranyos kutya, meg minden, de mióta itt lakik, a másik tábori állatunk, Pablo, a varangy azóta egyre ritkábban jár errefelé. Pablo nagyon okos béka. Rájött, hogy a kinti lámpánk köré begyűlnek a falra a rovarok, úgyhogy sötétedés környékén menetrend szerint elődöcögött, beállt arccal a falnak és tolta befelé a kövér bogarakat. Sajnos a kutyánk óta egyre ritkábban teszi ezt, pedig kifejezetten szórakoztató körbeállni és nézni, ahogy a nyelvével levadássza a rovarokat a vakolatról (talán már említettem, hogy elég visszafogott az életünk, nem nagyon van hagyományos szórakozási lehetőség a közelben). Íme egy kép Pablóról:

Az állatokon kívül is akadnak alkalmi vendégeink néha. Elsősorban a tulajék valamilyen rokonai ugranak be hozzánk néha estére. Volt itt már a lánya, unokahuga, stb. Tegnap meg folklór estet tartottunk. Benézett Juan, az egyik fiatal gaucsó, úgyhogy meg is hívták a srácok vacsizni. Juan hozott a vacsihoz húst is, ha meg már úgyis a hűtője felé járt, a gitárját is felkapta, úgyhogy az esti matézgatás mellé volt zene is.

Már túl vagyok a kiruccanásom pampai madarazós szakaszának kétharmadán, úgyhogy statisztikai alapon a dolgok nagyobb részét már láttam, amik megtörténhetnek itt. Gyűrűzőként/madarászként viszonylag gyakran történnek velem otthon kevésbé kellemes, de annál szórakoztatóbb dolgok, de az itteni munka és környezet miatt néhány újszerű élmény is felkerült a listámra, íme a három kedvencem:

1. Amikor egy harkályodúból próbálsz meg leszállítani épségben a talajra egy záptojást és azt sikerül úgy elroppantani, hogy a harkálytojás kis méretéhez képest meglepően sok ruhadarabot terít be a bűzös, rothadó cumó. Egyszer már elroppantottam egy gólya záptojását, úgyhogy már tudom, hogy nem valami illatos dolog, de abból legalább nem jutott minden ruhadarabomra, és ráadásul utána nem kellett még másfél órát gyalogolni benne.
2. Itt (is) minden növény tüskés és szúr. Egészen élénkítő élmény, amikor megbillensz egy kicsit a fán és a lezuhanást elkerülendő lendületből, erőből rámarkolsz egy adag tüskére. Jobb, mint a kávé.
3. Villanypásztorhoz otthon is volt párszor szerencsém, sajnos az érintésükhöz is. A pampának ezen a részén minden földdarab körbe van kerítve, gyakran a szögesdrót mellett villanypásztorral is, úgyhogy naponta sokszor keresztezik az utjainkat. Emiatt már csak a nagyszámok törvénye alapján is megnő a kellemetlen érintkezés esélye. Az a kedvencem, amikor azt hiszed elég magas vagy, hogy át tudj lépni felette. Aztán kiderül, hogy nem. Nem tudom pontosan sikerült-e leírnom, hogy ebben az esetben pontosan hol történik az érintkezés a villanypásztorral :)

Még múlt hétvégén vetették fel a helyi srácok, hogy igazán csaphatnánk egy közös szabadnapot és elmehetnénk strandolni a közeli üdülőhelyre, Punta Indioba. Természetesen mindenkinek tetszett az ötlet, arról nem is beszélve, hogy errefelé durván berobbant a nyár, simán harminc fok fölött vannak a napi maximumok már, úgyhogy szombat reggel felpattantunk öten a collectivóra és meg sem álltunk a strandig.

Punta Indio egy kis nyaralóövezet a Rio del Plata (folyó vagy tenger, nem teljesen tudom) partján. Külföldi nem nagyon vetődik erre, elsősorban a környékbeliek szeretnek idejárni. A település nyaralók és kempingek hosszú sora a folyóparton néhány bárral és a folyó felőli oldalon strandokkal. Nem nagy extra hely, de hangulatos. Egy kis kikapcsolódásra és grillezéssel egybekötött pihenésre tökéletes.

Megérkezésünk után kerestünk egy kis bungalót, aztán egyből nekiálltunk a parrillának. A munkanapokon gyakorlatilag kényszervegák vagyunk, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor láttam húst a tányéron, mióta itt vagyok. A táborban a menü általában zöldséges rizs/tészta/krumpli, vagy ezek valamilyen kombinációja, néha megspékelve egy konzervkukoricával vagy konzervborsóval, szóval hús szempontjából nem vagyunk elkényeztetve. Most viszont szerintem sikerült mindent bepótolnunk. Ha parrilláról (grillezésről) van szó, argentin barátaink nem viccelnek. Ötünkre bevásároltak vagy nyolc kilót mindenféle finom húsfajtából. Errefelé szinte minden szálláshely, kemping, park, strand, de még a játszótérnek is kötelező kelléke a parrilla (grillsütő), úgyhogy természetesen a bungalónkhoz is tartozott egy. Többen csak úgy engedtek el otthonról, hogy meg kell tanulnom az argentin marhasültek titkát, ezért már az első pillanattól ott legyeskedtem a parrilla körül. A parrilla olyasmi itt, mint otthon a bográcsozás, mindenkinek megvannak az apró trükkjei. A mi szakácsunknak, Adriánnak is megvoltak, a végeredmény pedig magáért beszélt, nem is tudom mikor ettem legutóbb ennyire király marhasültet.

A kaja után megismerkedtem egy újabb nagyon szimpatikus szokással, a sobremesával. Ez nagyjából annyit tesz, hogy miután bepusziltuk az elpusztíthatatlan mennyiségű húst, nem rohanunk egyből lepakolni az asztalt meg mosogatni, hanem még vagy félóráig ülünk a baromi finom sültek maradványai körül és nem csinálunk semmit.

Ha már strandolni jöttünk, kaja után le is néztünk a partra. Hát, strandolásra nem a legkirályabb célpont Punta Indio, egy pohár koszos kakaó átlátszóságához tudnám hasonlítani a víz átlátszóságát, úgyhogy kevés embernek van kedve rendesen pancsolni. A parton matézgatni és a horizonton Uruguay-t keresni viszont tökéletes hely. Vagy beülni a homokos strandon az italmárkás székekkel és több évtizedes ütött-kopott asztalokkal, esetleg fröccsöntött műanyag kertibútorokkal felszerelt, kissé retkes bárok egyikébe egy sörre. A reklámnapernyők és a pocakos, hastájban olaj- és/vagy zsírfoltos, egy számmal kisebb trikót hordó, de baromi közvetlen pultos alaptartozék. Nem tudom, hogy az elhelyezkedésük, a kilátás vagy a díszítésnek odatett néhány pálmafalevél miatt, de minden lepukkantságuk ellenére nagyon bejönnek ezek a helyek, van bennük valami különös romantika.

Este egy kis fernet után még megindultunk kipróbálni a helyi kézműves sört. Mindig van bennem egy kis félelem, ha kézműves sörökről van szó, mert viszonylag gyakran sikerül elég drágán és elég csúnyán mellényúlnom, de ez most kifejezetten ízlett. Bár lehet, hogy ez az elmúlt hetekben megélt sörmentességnek is betudható valamekkora részben. Van egy olyan mondás, hogy kevés vagy, mint a Kálvária téren a kék szempár. Ezt akár úgyis lehetne mondani, hogy kevés vagy, mint Punta Indioban a szórakozóhely. Mivel a helyi fesztivál épp egy héttel később lesz, és nem találtunk semmilyen helyet, ahova továbbmehettünk volna, a söröző után viszonylag korán nyugovóra tértünk.

A birtok, amin dolgozunk, La Plata egyetemének kutatási területe. Van itt jópár olyan faj és fajcsoport madárból, amiről csak nagyon keveset tudnak, ezen próbálnak változtatni a helyi srácok. Az elején kicsi kommunikációs zavart okozott, hogy csak spanyolul mentek a madárnevek, de kábé 50-60 gyors megtanulása után már egész gördülékenyen ment az itteni kutatások megismerése. A módszerek igen változatosak, a vonuláskutatás és állománytérképezés helyett elsősorban a szaporodásbiológiára, illetve ehhez kapcsolódó témákon van a hangsúly.

Sokféle munka folyik párhuzamosan, fészkek kamerás megfigyelésétől kezdve a fészekparaziták kutatásán keresztül a növénytani felmérésekig. A legtöbb energiát két harkály- és négy énekesmadárfaj kutatása emészti fel, mi is az időnk kb. 95%-ában ezekbe segítünk be. Ennek is a legnagyobb részét a fészkek felkutatása, illetve azok monitorozása viszi el.

Naponta kétszer irány a terep, keressük a revíreket és azokban a fészkeket. Amikor megvan egy fészek, jöhet a fáramászás, ha tükörrel nem lehet pontosan megnézni, hogy mi a helyzet a fészekben. A másik fő tevékenység a már megtalált fészkek (eddig összesen kb 200 db) felmérése. Néhány naponta körbe kell járni az összest és megnézni, hogy mennyi tojás/fióka van, esetleg valami lerabolta-e a fészkeket, (sajnos elég gyakran történik ilyesmi, ilyenkor pár nap múlva lehet megint keresni az új fészket). Mindegyik fészekből/odúból legalább egyszer, de fajfüggően többször is kivesszük a fiókákat. Ilyenkor olyan dolgokat kell elvégezni, mint különböző mérések, parazitagyűjtés, vérvétel, stb. Azt most inkább ne feszegessük, hogy pontosan mennyire etikus a költő madarak rendszeres zaklatása és hogy ez mennyire áll arányban a kapott eredmények gyakorlati hasznával.

A meló legjobb része az, hogy amikor ilyen részletességgel fésüljük át a terepet, akarva-akaratlanul is belefutunk gyakorlatilag minden madárba és egyéb élőlénybe, ami az adott helyen előfordul. Sajnos elég egysíkú élőhelyen folyik a munka, de azért így is lehet látni mindenféle érdekeset és izgalmasat, sokszor egész közelről. A szabadnapokon pedig fel lehet deríteni az eltérő élőhelytípusokat.