Sokak szerint a világ egyik legszebb helye (például szerinte is), Chile egyik legismertebb turistacélpontja a Patagónia déli részén, Puerto Natalestől kábé 120 km-re fekvő Torres del Paine Nemzeti Park. Nehezen tudnék vitatkozni azzal, hogy a Torres del Paine NP tényleg a világ legszebb helye-e, de könnyen el tudom képzelni, mindenképp útba kell ejteni. Sokat elmond a látványról, hogy amikor a buszunk felért az első panorámásabb pontra az odaúton, mindenki hirtelen elkussolt és vadul a busz panorámásabbik felére tapasztotta a tekintetét, fel-felpattanva az ülésről. Ugyanez volt a hajón is, amikor kiértünk egy jelentéktelenebb domb takarásából.

Nem árt elég alaposan felkészülni indulás előtt, és most nem csak a több napos túrázáshoz szükséges felszerelésre és a szeszélyes patagóniai időjárásra gondolok. El Chalténnal ellentétben itt nincs település a túraösvények tövében, sőt, a látványosabb részre hajón kívül kizárólag gyalog lehet eljutni. Az idei szezontól kezdve minden turistának kötelező regisztrálnia és előzetesen foglalnia szállásokat, mert enélkül egyszerűen nem engednek fel senkit az olyan helyekre, ahonnan nem lehet még aznap visszatérni. A kötelező regisztrációnak és létszámlimitnek viszont megvan az az előnye, hogy – főleg a leghíresebb, „W” útvonalon kívüli ösvényeken - teljesen elviselhető az emberek mennyisége. Nagyságrendekkel kevesebb a túrázó, mint El Chalténben. Volt olyan, hogy a híresebb útvonalakon kívüli 20 km-es szakaszon egy lélekkel sem találkoztam.

Szinte mindenki, aki nem egy napra érkezik, a két híres túraútvonal egyikét, az O-t (kb. 9 nap) vagy a W-t (3-4 nap) választja, a napi szakaszok között egy-egy kempingben vagy menedékházban megpihenve, de ezeken kívül is van néhány ösvény. A túrázók túlnyomó többségéhez hasonlóan én is a W-t szerettem volna megcsinálni, de mivel csak decemberben kezdtem lefoglalgatni a kempingeket, és ekkorra már csak kettőben maradt hely, így a W helyett egy bazinagy Y lett a dologból. A kezdetben 25 kilós motyómmal négy nap alatt bő 80 km-t sétáltam, ami nem sok, de biztos vagyok benne, hogy a lényeget így is láttam.

Gyakorlatilag szilveszter óta kenyéren és az argentin/chilei májkrémek különböző ízesítésű változatain élek (néhány ritka kivételtől eltekintve). A nem túl trópusi patagóniai időjárásban általában egy icipici sátorban alszok, néha eléggé szétázok a viharokban, amik után nem túl jó a közérzetem, mert minden cuccom vizes vagy nyirkos. Folyamatosan logisztikai kihívásokat jelent, hogy az amúgy 45 kilós motyóm adott pillanatban éppen haszontalanabbik felét hova tegyem. Már kicsit kezdtem belefáradni, hogy minden nap ezt az életmódot tolom pihenő nélkül és nagyon vágytam néhány nap lazításra. A Torres del Paine miatt meg rá kellett húznom pár napot, de tökéletesen megérte. Biztos, hogy a Torres del Paine Nemzeti Park a világ egyik legszebb helye.

Van néha úgy, hogy egy dolog, például nyaralás vagy ilyesmi annyira jól sikerül, hogy utána is csak azon kamillázik az ember, hogy basszus, ez mennyire jó volt. Ilyenkor nem kell semmi más program, esetleg egy sör belefér, de éppen elég teendő csak simán visszagondolni, hogy mennyire király volt az adott dolog és nem csinálni semmi mást. Szerencsére tavaly nyáron többször megesett velem ez, és most, El Chaltén után is valami ilyesmi van. Miután visszaértem El Calafatébe, csak feküdtem a sátramban és azon járt az agyam, hogy mennyire zsír volt az elmúlt bő egy hét.

El Chaltén Argentína egyik legfiatalabb települése. A hegymászók és a turisták miatt nőtt ki a földből a Mont Fitz Roy, a patagóniai jégmező egyik leglátványosabb hegye mellett. A pampák nem okoztak nagy meglepetést a hazai pusztákhoz képest, de ugyanezt Patagóniáról nem tudom elmondani. Iszonyatosan jól néz ki a táj, élőben még jobban, mint a képeslapokon. Nehéz betelni a látvánnyal, habár megpróbáltam, adtam bő egy hetet a helynek.

Egy nemzeti park része a terület. Érkezéskor mindenkinek át kell esnie egy pár perces fejtágításon, amikor elmondják, hogy mit szabad és mit nem. Van jópár ösvény (bár a komolyabb túrázók szerintem két-három nap alatt végig tudják járni az összeset), amiken lehet kóricálni, a könnyebbtől a nehezebbig. Nagyon profin meg van csinálva a kirándulós infrastruktúra, ráadásul még ingyenes az egész. Az egyetlen hátrány, hogy a népszerűbb útvonalakon rengetegen vannak, nagyon korán kell elindulni, ha nem egy halom ember között akar valaki kirándulni, bár azért úgy sem rossz. Magának a falunak, El Chalténnek van egy hangulata, hogy mindenhol csak hátizsákos túrázókat látni. Egészen más, mint a fotózgató kínai és egyéb hagyományos turistacsoportok a világ turistásabb városaiban. Egyáltalán nem számítottam rá, de még éjszakai élet is van, de erről majd kicsit később, most jöjjenek a fotók.

El Chalténba esőben érkeztem és egyből bevackoltam magamat egy kicsit lepukkant, de cserébe szuper hangulatú kempingbe. Az átutazó hátizsákosokon kívül hosszabb távra rendezkedett be itt néhány szerencsevadász. Baromi jó dolog délutánonként a spontán örömzenélés néhány délután a kemping teraszán, vagy az, hogy a kemping közösségi részében indulás előtt általában körbekérdezik a srácok az előző estéről ismerős srácokat, hogy van-e kedvük velük menni. Így magányos utazóként sem kellett egyedül mennem, csak amikor direkt egyedül akartam, máskor pedig chilei, argentin, vagy brazil srácokkal csapattam. A túrák után pedig kezdődhetett a móka.

Ahogy Jani barátom mondani szokta, összefújja a szél a szemetet. Már első este összepajtiztam egy halom argentin és spanyol arccal, akik ezután eléggé meghatározták az időm nem túrázással töltött részét. Na jó, egy kicsit azt is. Már az is gyanús volt, hogy a szokásos „honnan jöttél?” „milyen hely az?” körkérdésekre azt válaszolták az argentin srácok, hogy a városuk, Rio Gallegos szörnyű hely, mert mindenki regetont hallgat. A félelmem beigazolódott, a srácok kicsit nagyobb hangsúlyt fektettek a bulikázásra, mint a túrázásra, úgyhogy elég megterhelő volt velük tartani az el chalténi éjszakába és a következő napot is hasznosan tölteni, túrázással, de valahogy csak sikerült. Az unalmas részleteket most hanyagolom, de egy dologról muszáj megemlékeznem. Voltak már erős reggeleim, de az utolsó el chalténi reggelem azért megér egy misét. Vagy kettőt.

Valahogy úgy hozta a sors, hogy a kis csapatunkból mindenki szombaton akart továbbállni. Már délután eldöntöttük, hogy az utolsó esténken azért érdemes lenne kicsit belemenni az éjszakába (megint). Hát így is lett, kis csapatunk néhány, a kempingben lakó szerencsevadásszal, és pár hátizsákossal kiegészülve indult neki az estének. Mivel előtte letoltam egy négynapos hegyi túrát és elfáradtam, meg hamar elfogyott minden ital, amit magunkkal vittünk, és az összes chilei csaj is foglalt lett, akik aznap velünk jöttek, viszonylag korán, hajnal 3-4 körül visszamentem a kempingbe. Gondoltam kicsit kipihenem magam. Hát nem sikerült. Olyan reggel 7 fele érkezett vissza a szűkebb kis bandánk chilei lány nélkül maradt része, egy argentin srác és egy spanyol lány. Már arra is felkeltem (ahogy mindenki más is a kempingben), amikor kiálltak a kemping közepére és elkezdték ordibálni, hogy „Dani, Dani” (emiatt délelőtt eléggé lincshangulat volt a kemping közösségi részében), de egész gyorsan másztam elő a sátorból, amikor elkezdték rámdönteni. Kiderült, hogy nem ég az egész falu, csak elfogyott a cigijük, és gondolták majd tőlem tarhálnak. Én még nem nagyon keltettem fel senkit reggel hétkor, mert cigi kellett, de van ez így. A sátorból előmászva véletlenül az egész ott töltött bő egy hetem legszebb reggele fogadott. Ragyogó napsütés, szélcsend, és természetesen a gyönyörű táj. A srácok is jófejek voltak, szereztek valahonnan egy dobozos bort a diszkóból hazafele, és ha már így felkeltettek, meg is kínáltak. Meg is maradtunk a sátram bejáratánál élvezni a napsütést, meg persze elpusztítani a dobozos bort. Habár a srácok eléggé rottyon voltak, hatalmas királyság volt. Mondjuk az kicsit meglepett, amikor az amúgy egész csinos spanyol lány lekapott azért, hogy bebizonyítsa az argentin srácnak, hogy csak barátként kavart össze vele és ezt meg is magyarázta. Aztán, miután elfogyott a bor, szép lassan mindenki megkereste az alvóhelyét. Minden esetre erősebb napindítás, mint a cigi-kávé páros, de sebaj. Mondanom sem kell, hogy a kis csapatunkból, ha nem is egyszerűen, de egyedül nekem sikerült aznap elhagynom El Chaltént.

Elkövettem azt a hibát, hogy távozásom előtt elmondtam a többieknek, hogy két napot El Calafatéban leszek. A következő napon utánam jöttek megkeresni és bakker megtaláltak, pedig El Calafate nem olyan kicsi. Nagyon megörültem a srácoknak, de valahogy sejtettem, hogy a következő több napos túrára beszerzett tojáslikőröm nem fog megérkezni velem Chilébe. Mit ad isten, így is lett. A mellettem sátrazó család, akikkel előző este még együtt grilleztünk, szerintem nem örült annyira a srácoknak, mint én. Gondolom azért sem rajongtak, amikor kölcsönkérte az egyik szerelmespár a sátramat, amíg mi egy hirtelen verbuválódott izraeli-argentin-chilei zenekarral mókáztunk a tűz körül. Szegény család esélyt sem kapott a bosszúra, (pedig hasonló szituációban az szokott következni másnap reggel) mert hajnal 5-kor már indultam is tovább Chilébe.

Punta Arenasban rengeteg a turista, de maga a város nem kizárólag a turizmusról szól. Teljesen barátságos, hangulatos tengerparti városka, szuper tengerparttal és rengeteg sztriptízbárral/night clubbal, amelyek néha első ránézésre nem nagyon különböznek a kocsmáktól, nem árt figyelni. A hátizsákosok többsége csak egy vagy két éjszakát tölt a városban, általában csak átutaznak itt, esetleg pingvint néznek, pedig a pingvinnézésen kívül is van mit csinálni errefelé. Néhány hasznos infó (és egyben rövid programajánlat, a teljesség igénye nélkül) ha valaki véletlen erre jár.

Közlekedés: vannak taxik és buszok. Az utóbbiról elég nehéz tájékozódni, mivel nincsen róluk semmi elérhető a megállókban, de még a neten se nagyon, úgyhogy marad a kérdezgetés. Azonban a legjellemzőbb közlekedési eszköz a kettő sajátos kombinációja, a collectivo. Ezek fekete autók egy számmal a tetejükön. A szám jelöli az útvonalukat, amelyen bárhol le lehet inteni őket, és utána az útvonalukon bárhol ki lehet belőlük szállni és csak kicsit drágább, mint a busz (450-550 CLP). Azt, hogy melyik merre megy, szintén csak a sofőröktől vagy a helyiektől lehet megtudni, de ők nagyon segítőkészek.

Pingvinnézés: két kolóniát is meg lehet nézni. A Magellán-pingvin kolóniához (Isla Magdalena) menetrend szerint jár hajó minden délután (40.000 CLP). Zodiac-kal is lehet menni, ez kicsit drágább, viszont elvisz egy oroszlánfóka kolóniához is. A királypingvin kolónia a Magellán-szoros túloldalán, a Tűzföldön, Porvenirtől nem messze van. Több iroda is szervez egész napos utakat (60.000 CLP), de ha valaki amúgy is átmenne Porvenirbe, akkor kicsivel olcsóbban, Porvenirből is lehet fuvart szervezni. Komp 2x6.200, transzfer a kikötőből 1.000, transzfer a kolóniához oda-vissza 20.000, belépő 12.000, és egy éjszakát Porvenirben kell tölteni, de lehet vadkempingezni és vannak szállások egész olcsón is (10.000 CLP-től).

Zona Franca: hatalmas vámmentes bevásárlóváros Punta Arenas északi részén. Nem csak azért érdemes ellátogatni, mert a nagyobb üzletekben egy teljes polcsort szánnak a plüsspingvineknek, hanem mert a túracuccoktól elkezdve a hentesáruig szinte minden van és a dolgok többsége tényleg olcsó, még a magyar pénztárcának is. (Megközelítés: a collectivok közül sok elhalad mellette, a 15-ös a városközpontból közvetlenül ide visz.)

San Juan/Fuerte Bulnes/Puerto del Hambra: már írtam róla. Keményebb, többnapos túrának, de akár egy fél napos programnak is kiváló. Gyönyörű a táj, a természeten kívül néhány történelmi látnivaló is akad. A többnapos túra lehet keményebb is, folyókon kell átkelni, meg ilyenek, de ez kaland. Nyugodtan lehet vadkempingezni a környéken. Az időjárás nagyon szeszélyes, érdemes mindenre felkészülni. A túraútvonalakról szinte bármelyik turistairodánál tudnak adni térképet vagy infót. (Megközelítés: kétnaponta megy napi két busz, a pontos útvonalnak és indulásnak érdemes utánanézni, de amúgy a stoppolás nagyon jól működik.)

Tengerpart: mindenképpen érdemes egy kis időt rászánni. Meg amúgy is mindig királyság a tengerparton sétálni. A központhoz legközelebb lévő szakaszon vannak azok a mólók, amiken költenek a különböző kormoránok, elég jó látvány. Emellett a már kirepült fiatalok amolyan óvodákba tömörülnek a parton és néhány méterről lehet nézni, ahogy megrohamozzák a partra érkező öreg madarakat, kaját követelve, mire azok hosszas gondolkozás és küzdés után végre megtalálnak egy fiókát, amit megetetnek. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig a sajátjukat. A városban és azon kívül is gyakorlatilag mindenhol jó a tengerpart, egy kis türelemmel mindenhol van esély albatroszokat, fókákat, delfineket, bálnákat látni, természetesen távcsővel könnyebb és élvezetesebb. Sőt, hajóroncsok is vannak. (Megközelítés: irány a part, a mólók közvetlenül a központ, a Plaza de Armas mellett vannak. Szerintem a legjobb szakaszok a várostól dél felé vannak.)

Reserva Nacional Magallanes: nekem nem volt nagy szám, de egy kis kirándulásra ideális. Belépős, de nem lehetetlen kikerülni a pénztárat, vagy az is megoldás, ha nem a park, hanem a mellette lévő Club Andino a célpont. (Megközelítés: elvileg van busz, de nem tudtam kinyomozni, hogy honnan megy. Sétával egy bő óra a városközpontból Nyugat felé.)

Néhány fotó a Magellán-szoros és környékének madarairól.

Amúgy is terveztem, hogy átugrok Punta Arenasból a Tűzföldre, Porvenir környékére egy kicsit madarászni, de a pingvinezés miatt meg abszolút kapóra jött. Már a kompút is élmény egy tenger nélküli országból érkezőnek. Aki kibírja a hajó fedetlen részén fújó szelet, esetleg esőt, és az egész utat ott vészeli át a tengert kémlelve, kis szerencsével egész közelről láthat delfineket, fókákat, pingvineket, az egyéb érdekes tengeri madarakról nem is beszélve.

A Tűzföld, legalábbis ez a része elég kihalt, nincsenek fák, települések is csak elvétve. Porvenir egy hatezres falu, a többi térkép szerinti település pedig nem is hasonlít a hagyományos településekre. Legalábbis a pingvinek felé elvileg áthaladtunk néhányon, de nem nagyon vettem észre őket. Mindenki nagyon barátságos és segítőkész. Például a vezetőnk, aki a pingvinekhez vitt, felajánlotta, hogy aludjak a hostelében. Amikor mondtam, hogy inkább vadkempingezni szeretnék, akkor meg mondta, hogy nyugodtan aludjak a kertjében, a mosdót is használhatom, meg reggel nyugodtan igyak egy kávét is, természetesen ingyen. Második éjszakámat egy tó mellett akartam tölteni. Útközben egyetlen emberrel találkoztam, aki véletlen pont az egyik tó melletti birtokon lakott, úgyhogy fel is ajánlotta, hogy nyugodtan aludjak a földjén, ő nem lesz ott éjszaka, de attól nyugodtan menjek oda, a kutyáktól meg ne féljek. Úgyhogy a második porveniri éjszakámon egy panorámás, szélvédett helyen, több ezer madár mellett térhettem nyugovóra.

Viszonylag sokan kezdik innen a Tűzföldet átszelő biciklitúrájukat. Az utak mellett akadnak elhagyott épületek és viskók erre-arra, ezeket elvileg azért hagyják meg, hogy szegény bringások és hátizsákosok tudjanak hova menekülni a rossz idő elől, senki nem szól érte egy rossz szót sem.

Sajnos egy nem madarásznak Porvenir környékén nem sok program akad, de ha valaki ott alszik pénteken vagy szombaton, mindenképpen menjen el a diszkóba. Cotillának hívják. Úgy volt, hogy egy chilei párral együtt mentünk pingvint nézni. Visszafelé jövet megálltunk egy szebb helyen egy cigire, erre pont arra haladt a helyi diszkó tulajdonosa is. A vezetőnk, Juan leintette, aztán ha már kiszállt egy cigire, akkor egyből szóba is jött, hogy este nézzünk le a diszkójába, bemehetünk ingyen. Egyetlen tipp, hogy ne maradjunk túl sokáig, mert olyan hajnal öt fele szokott lenni a bunyó. Este Juan meghívta a kis háromfős csapatunkat egy kis melegítésre a hosteljébe, aztán a kispajtásaival kiegészülve már mentünk is a Cotillába. Eddig nem tudtam, hogy milyen lehet egy hatezres halászfalu diszkója a Tűzföldön, de most már tudom. Belépve az első dolog, ami eszembe jutott, hogy húbazmeg. A második is ez volt. A harmadik pedig hogy miért hagytam a sátorban a fotógépet. Nagyon erős a hely. Valahol egy 90-es évek eleji sulidiszkó, a szittyóürbői kocsma és a kunpeszéri diszkó ötvözete, csak jóval több UV fénnyel, meg chilei zászlóval. A zene (80-as évek chilei mulatós és popslágereitől a regetonig minden, elég vegyesen) és a számok videóklipjei kivetítve pedig még rátesznek egy lapáttal, de van benne valami zseniális és egyedi. Nagyjából mindenki ismer mindenkit, a széplányok kisteherautók platóján érkeznek, valaki az apukáját is hozza. A számkérés (legalábbis az elején, amíg kevesen voltunk) nem úgy ment, hogy valaki odaslattyogott a dj-hez és megmutatta telefonon, hogy mit szeretne, hanem egyszerűen bekiabálta a tánctérről, hogy „electro” vagy „rock” és pár percen belül már jött is a kívánt stílus. Olyan fél háromig toltuk és sajnos megismerkedtem a bisco-sprite-tal, vagy minek hívják. El tudom képzelni, hogy szuper bulik szoktak itt lenni, de elsőre nagyon-nagyon erős, mindenképpen megér egy látogatást.