Mendoza után nagy léptekkel megindultam délnek, a Tűzföld felé. Illetve először Santiagonak, mert innen ment a repülőm. Úgy érzem, hogy Santiago, mint város, ilyen szerelem első látásra dolog lesz, de erről majd később.

Az elmúlt napokban kicsit a végletek között mozogtam, legalábbis ami a baromi szívás – iszonyatos mázli tengelyt illeti, mindkettőből jutott bőven. Úgy kezdődött, hogy az argentin-chilei határon sikerült a 90-es évek balkáni határain felállított személyes csúcsomat utcahosszal megdönteni, 9 órát kellett várakoznunk. Ezen nem segített az sem, hogy minden hosszúujjú cuccom a nagytáskámban volt, amihez nem férhettem hozzá és az Andokban azért nincs olyan meleg éjszaka még nyáron sem. Éjjel kettőre futottunk be Santiagóba, majd félóra várakozás és agyalás után két brazil csajjal végre fogtunk egy taxit. Baromi nagy szerencsém volt, hogy a szállásomon ébren voltak és nem kellett az éjszakát Santiagonak azon az amúgy hangulatos, de éjjel kihalt és ezért nem túl bizalomgerjesztő részén töltenem az utcán egyedül.

A 15 km hosszú sor után már a célegyenesben a határon

Minimális városnézést, vásárolgatást, bolhamentesítést (az előző hostelből szólt az egyik kispajtás, hogy gond lehet és sajnos igaza is lett) és egy német exkatonával folytatott hosszas verbális világmegváltást követően már indultam is a reptérre, onnan Punta Arenasba. Már többször átéltem, hogy ácsorgok a reptéren a csomagomra várva a futószalag mellett a tömegben, aztán ahogy fogynak az emberek, úgy nő az esélye, hogy a csomagom valahol elmaradt. Szerencsére eddig végül mindig megérkezett a poggyászom. Na itt, Punta Arenasban nem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak a csomagok, én pedig egyedül ácsorgok a futószalag mellett, úgyhogy rohantam is segítségért. Punta Arenas mellett kicsike a reptér, segítőkészek az ott dolgozók, úgyhogy fél óra nyomozgatás és rohangálás után sikerült lebányászni a hátizsákomat a Santiagóba induló gépről (már bepakolták, de kiszedték). Azért ez mák.

Érkezés után a hostelben ledobtam a cuccom és mentem is a tengerpartra madarászni. Összefutottam egy ausztrál madarásszal, aki az Antarktiszra indulása előtti néhány napot tölti Punta Arenasban. Egész jól elmadarásztunk, meg is beszéltük, hogy másnap is mehetnénk együtt. Este írta, hogy a kollégájával gájdot bérelnek (madarászgájd: helyi madarász, aki jó sok pénzért megmutatja a fajokat) és ha van kedvem menjek velük. Sajnos félbeszakadt a beszélgetés, mert pont egy, a világpolitikát meghazudtoló orosz-ukrán párossal pajtiztam. Másnap reggel egy vizes élőhelyre mentem. Amikor indultam volna tovább, pont befutott az ausztrál madarász a kollégájával és a gájddal. Meg is hívtak a délutáni programra. Kicsit félve rákérdeztem, hogy mennyibe fáj majd a dolog, de baromi jóarcok voltak és mondták, hogy erre a fél napra meghívnak. Iszonyatosan királyat madarásztunk, és még némi infót is sikerült leszednem a helyi gájdról. A srácok másnap indultak tovább az Antarktiszra, de azért még hálám jeléül meg tudtam hívni őket egy söcire az egyik helyi becsületsüllyesztőben.