Az 5 hónapos kis utazgatásom Dél-Dél-Amerikában számokban:

• 426 madárfajt láttam, ami nem számít soknak. Ez lehetett volna több is, mert
• 3-szor akadályozta meg a természet, hogy eljussak nagyon ígéretes madarászhelyekre (Dél-Patagóniában az éjszakai havazás miatt nem tudtam felmászni egy hegyre, Santiago mellett áldozatokkal is járó földcsuszamlás vágta el az úticélom a külvilágtól, az esőerdőben pedig pumák miatt zárták le az egyik legizgalmasabbnak ígérkező részt)
• 3-szor jöttek velem madarászni az út során megismert nem madarász kispajtások, ebből
• 1-szer szerintem élvezte is az útitársam. Legalábbis nagyon elégedettnek tűnt utána, bár lehet ebben segített az is, hogy amíg én a teleszkóp fölött ülve hosszasan kerestem a tengeri madarakat, ő békésen spanglizgatott és olvasgatott az egyik sziklán ücsörögve.
• 7 kilót fogytam öt hónap alatt, de szerintem
• 2 hét alatt fog visszaugrani ez a súly így, hogy már nem májkrémen és zöldséges-paradicsomszószos tésztán élek
• 4-szer lettem bolhás (igaz ebből kétszer még az elején, a pampán, ahol ez nem nagy meglepetés a sok állat között)
• 1-szer találkoztam magyarokkal

és

• 1-szer SEM raboltak ki vagy kerültem veszélyes helyzetbe

És akkor pár szó a piszkos anyagiakról is:

Dél-Amerikának ez a része, tehát Argentína, Chile és Uruguay egyáltalán nem tartozik az olcsó úticélok közé, sőt, a hazai viszonyokhoz képest kifejezetten drága. Dél-Amerika más országaiban, például Paraguayban, Bolíviában, és Kolumbiában sokkal-sokkal olcsóbb az élet és így az utazás is, de ezek az országok most sajnos kimaradtak.

Az öt hónap bő első hónapját önkénteskedéssel töltöttem (a szállás és kaja ingyen volt, de azért volt költség ekkor is), ekkor lényegesen kevesebbet költöttem, mint a trip utazgatós, bő három hónapig tartó részében. Az utazgatós szakaszon átlagosan napi 32 USD-ből jöttem ki. Ebben a Budapest-Buenos Aires repjegyet kivéve benne van minden: utazgatás, szállás, kaja-pia, meg minden egyéb. Ennyiből azért nagyon vígan el lehet lenni itthon, de némileg meglepő módon arrafelé, főleg Argentínában és Uruguayban jóval drágább az élet, úgyhogy ennyiből elég szerény életvitelt lehet csak kihozni.

Az összes költségem 29,7%-a ment szállásra: kemping átlag 2.321 HUF/éj, hostel átlag 3.230 HUF/éj, airbnb átlag 3.866 HUF/éj, 14 éjszakát vadkempingeztem vagy buszon/hajón aludtam. A pénzem 31,5%-át költöttem a kontinensen belüli utazásra és belépőkre. A maradék 38,8%-ból fedeztem a kaját-piát, banki költségeket (fél év alatt majdnem 40 ropit fizettem a pénzfelvételekre, és ebben nincs benne az átváltások miatti veszteség), biztosítást, stb.. A költségeknek erre a részére jutottak az előre nem látható, de elkerülhetetlen kiadások is, mint például óra, gyógyszerek, meg ilyenek beszerzése. Vagy amikor az egyik hosteles lakótárs kölcsönkér, aztán elviszik a rendőrök és ezért nem kapod vissza a zsét. Ide sorolom az olyan eseteket is, amikor a brazil cimbik kitalálják, hogy ugorjatok be egy sörre valahova, amiről utólag kiderül, hogy a város egyik legdrágább helye volt. Vagy amikor a társaságban mindenkinek elfogy a pénze az éjszakában, meg akarod menteni az estét és ezért komolyabb összeget fektetsz be sörbe az egyik utcai árusnál. Meglepően gyakran és relatíve nagy összegekkel terhelték a költségvetésemet az ilyen „vis maior” esetek.

Utam során sokan meséltek Buenos Airesről. Azon kívül, hogy sok dolgot lehet csinálni, elsősorban olyan dolgokat mondtak, hogy veszélyes, koszos, zsúfolt, az emberek agresszívak, meg ilyenek, úgyhogy vegyes várakozásokkal érkeztem BA-ba a kis utazásom utolsó napjaira. A hallottakhoz képest hatalmas csalódás volt, pozitív értelemben. Buenos Aires az elővárosokkal együtt egy hatalmas, bő 12 milliós metropolisz, de ebből a turisták szemszögéből is érdekes központ, maga a főváros csak kábé hárommilliós, teljesen emészthető méretű város.

A turisták szempontjából nagyon jó tulajdonsága Buenos Airesnek, hogy sok múzeumba a hét valamelyik (ritkábban mindegyik) napján nem kell fizetni beugrót és a többi fontos látnivaló és program nagy része is ingyen várja a látogatókat. A turistáknak ajánlott dolgokon kívül is vannak jó helyek, például az elit tengerparti negyedet,  a Puerto Madero-t, vagy a grillbüfékkel teletűzdelt és alkalmi vásároknak helyt adó Paseo de Gloriát nekem nem nagyon reklámozták a kötelező látnivalók között, pedig király helyek.

Persze a kulturális dolgokon kívül talán a legfontosabb a foci. A két nagy csapat (Boca és River) meccseire külföldiek csak elég sok zséért (általában min. 20.000 forintnyi hp, azaz helyi peso) tudnak bejutni egy meccsre, de az argentin meccsélményt a kevésbé híres fővárosi csapatok meccsein is át lehet élni, jóval olcsóbban. Másik érdekes helyi sajátosság a tüntetés. Minden nap tüntetnek valami ellen, néha kisebb, néha nagyobb, néha tűzijátékkal, néha sütögetéssel, stb. A napok nagyobb részében bármerre jártam, előbb-utóbb tüntetésbe futottam bele, bár állítólag azért el tudnak vadulni a dolgok néha.

Ha valaki a szórakozásra kevesebb energiát fordít, fel tud kelni reggel időben és reggeltől estig tolja a városnézést, akkor 3-4 nap simán elég a látnivalókra. Ha valaki inkább a szórakozás miatt jön ide, az is megtalálja a számítását, rengeteg klub és kocsma várja a szomjas utazókat és nem csak a híres szórakozónegyedben, Palermóban. Ebben az esetben persze érdemes 3-4 napnál többre jönni.

Utolsó megállómra megint sikerült egy nagyon laza hostelbe kerülnöm. Sok másik hostelhez hasonlóan ez is arra az üzleti modellre épül, hogy főleg „önkénteseket” dolgoztatnak, tehát olyanokat, akik ingyen szállásért, meg valami kajáért cserébe vállalnak néhány napnyi melót. Elég nagy volt a hostel, meglepően sok ilyen arc lakott benne. Néha többen voltak, mint a vendégek. Esténként nem klikkesedtek és vonultak el, hanem az amúgy is színes banda a beszélgetésre és sörözésre nyitottabb átutazókkal kiegészülve töltötte az estéket. Aztán az argentin szokások szerint olyan hajnali 2-3 fele egész komoly kis csapatokban, velünk, a várost és a lokál programokat kevésbé ismerőkkel vegyülve mentek bele az éjszakába. Szinte minden nap. Itt éreztem először, hogy az ilyen típusú, amúgy a hosteliparban igen népszerű „önkénteskedés”, azon kívül, hogy így viszonylag olcsón lehet ellenni egy idegen helyen, akár igazán jó móka is lehet.

Próbáltam bővíteni a két éve otthon megkezdett madarak szemből fotógyűjteményemet itt is. Nem is gondoltam volna mennyire baromi nehéz szemből fotózni madarakat, ha nem fogom közben a lábukat. Szóval dél-dél-amerikai madarak szemből galéria:

A kis körutazásom során vannak dolgok, amikkel egyáltalán nincs szerencsém. Ilyen például a buszozás. Csomószor ráfaragtam már a buszozásra. Nem jött, késett (nem pár percet, hanem sok órát), lerobbant, két nappal tovább kellett maradnom egy helyen, mert nem járt a busz, bunkók voltak (bár a dél-amerikai buszsofőrök valamiért általában bunkók), meg ilyenek. Viszont vannak olyan dolgok, amikkel az esetek többségében hatalmas mákom volt. Ilyen például a szálláskérdés. Nagyon sok szuper élményemet köszönhetem annak, hogy jó szállásra sodort a szél. Belegondolva sokkal jobb, hogy a buszozással van balszerencsém és nem a szállásokkal, mint fordítva.

Puerto Iguazuban is sikerült egy baromi király kempingben kikötnöm teljesen véletlenül. Az esőerdő egyik megmaradt foltjába települt. Már sátorállítás közben is két olyan madárfajt láttam, amiket addig nem. Habár van néhány furcsa háziszabály, de ezek ellenére nagyon laza és hangulatos. További királyság a helyen, hogy ugyanúgy, mint Patagóniában, hétvégén itt is összeverődnek esténként a kemping lakói, és együtt megyünk be a főtérre bandázni, a többi hasonló társaság közé. Ha nincs is akkora arconpörgés meg elhajlás, mint mondjuk Valparaisoban vagy Santiagoban volt, azért néhány estéig nagyon király ez a lazulás.

További előnye a helynek, hogy végre megismerhettem az empanada biznisz kulisszatitkait, mert a kemping a város empanada bizniszének fellegvára. Az empanada egy félkör alakú, mindenféle finomsággal, például sajttal, hússal, zöldségekkel, hallal, vagy bármivel töltött sütött vagy rántott tészta. Egész Latin-Amerikában nagyon népszerű, és emellett ha nem is fitness, de nagyon király és laktató streetfood. Kár, hogy Európába nem tört be, pedig szerintem jó alternatíva lehetne például a pesti éjszakában a gyros mellett. (Nem is rossz ötlet, lehet otthon belevágok az empanada bizniszbe.) Az empanadát éttermekben is lehet kapni, de főleg az utcán árulják kis standokról, vagy sétáló árusok tálcákról, kosárból, esetleg lavorból. Szerintem mindenféle szószokkal az igazi, de Argentínában szószok nélkül terjedt el és furcsán néznek azokra, akik szószokkal eszik. Ez ilyen helyi „tegyünk-e a pizzára ketchupöt vagy ne, mert az szentségtörés” jellegű kérdéskör lehet.

Szóval a Puerto Iguazu-i éjszakában a jelenleg az utcán empanadát áruló arcok mindegyike (!) a Modista kempingben lakó utazó vagy életművész. Az életművészt most úgy értem, hogy ideköltöztek Puerto Iguazuba néhány hónapja, aztán empanadák árulásából szereznek lóvét és amúgy elvannak, mint hal a vízben. Nagyon vicces, amikor délután beindul az empanada-készítés és az esőerdőben felállított kis fedett közösségi térben egy egész kis manufaktúra kezd el empanadát hajtogatni. Aztán az est beköszöntével elindulnak a városka központjába árulni a frissensült empanadákat a turistáknak. Hatalmas előny, hogy amikor túllövik a srácok a mennyiséget, és nem tudják eladni az összeset, mi, a kemping lakói anyagáron vásárolhatjuk fel a megmaradt készletet.

Készül az esti áru

Annyira jó biznisz ez az empanada dolog, hogy a hónapok óta ittlakó srácok példáján felbuzdulva az átutazók közül többen is rákaptak az empanada árusításra, úgyhogy mostanában esténként az argentinok mellett osztrák és olasz utazók járják az utcákat különböző ízesítésű empanadákat árulva. A túl sok árus sajnos túlkínálatot eredményez, úgyhogy nem szálltam be az üzletbe sokadikként, már így is néha mínuszosan jönnek vissza a srácok sok maradék miatt. Gondoltam, megvárom, mire eltűnnek a csak átutazó empanada árusok, aztán eljön az én időm és rommá keresem magam a többi turistán. Azonban sajnos a csak átutazó árusokkal együtt a tömeg is eltűnt Puerto Iguazu utcáiról, és a már hónapok óta itt gályázó árusok sem tudják elszórni a készlet felét sem este (legalább mindig jut nekem olcsó vacsi), úgyhogy anyagi megfontolásokból le kellett mondanom az empanada vállalkozásom beindításáról. Sebaj, Budapesten még belevághatok. 

Az esőerdőben nagyon nehéz madarakat fotózni, legalábbis errefelé. Nagyon sok faj messze vagy magasan van. Ha közel és alacsonyan, akkor nagyon kevés a fény és ezért nem lehet fotózni. Meglepő módon a fajok többsége nagyon félős, ha mégsem, akkor folyamatosan és nagyon gyorsan mozog. Ha véletlen mégis sikerül közel kerülni valamilyen madárhoz és nem ugrik el egyből, akkor pedig és mindig belóg valami levél vagy ág a dús növényzet miatt, szóval pár fokkal nehezebb ügy, mint Patagóniában volt.