Már írtam, hogy Valparaisóban a lakosság nagyrésze szerintem valamilyen művész, legalábbis valamilyen szinten, de a művészeken kívül is meg lehet találni néhány érdekes kasztot. Ott vannak például a máshol már kihalófélben lévő punkok. Itt egész népes populációjuk van még, egy-egy jobb utcai koncerten a közvetlenül a zenekar egész nagy számban szoktak dobozos borral a kezükben részegen ugrálni, de a forgalmasabb utcákon is rendszeresen találkozni a tarhálgató csapataikkal. Vagy ott vannak a mutatványos hippik. Kisebb, néhány fős csoportjaik leggyakrabban a jelzőlámpák környékén fordulnak elő. Buzogányozástól kezdve a hullahopp karikázáson át a tűzzsonglőrködésig sokmindennel szórakoztatják a pirosnál álló autósokat. Repperből is rengeteg van. Estefelé az utcán sétálgatva simán bele lehet futni egy amerikai videóklippekből ismert rapcsatába, de a buszokon is gyakran találkozni velük. Egy kis hangszóró lóg a nyakukban, csak felugranak egy megállónál és néhány percig improvizálnak valamit, gyakran az utasokról, illetve pontosabban az utasok kevésbé előnyös tulajdonságiról is megemlékezve a szövegben, hogy néhány pesóhoz jussanak. És akkor még nem szóltam a szerencsevadászokról és életművészekről, akik szintén hozzátartoznak a városképhez.

A helyi tömegközlekedés meg simán lehetne hirdetett kalandtúra is. Van metró is, de a legfontosabbak a kisbuszok (micro). Rengeteg van belőlük, de sajnos ezeken nem túl egyszerű kiigazodni. Van olyan járat, aminek van száma és betűje is párhuzamosan, de csak az egyik van kiírva rá. Emiatt bele lehet szaladni olyan kellemetlen szituációkba, ha mondjuk az O-t keresed és csak 612-esek mennek el előtted, aztán fél óra múlva kiderül, hogy a 612 másik neve az O, csak nem írják ki rá. Van olyan járat, amelyiknek csak egy száma van, viszont többféle útvonala. Azt, hogy egy busz pontosan merre megy, néha elég nehéz kinyomozni. Mondjuk legalább nem lehetetlen.

Az összes buszon az üléseken hatalmas és masszív kapaszkodók vannak, nem véletlenül. A sofőrök szerint a pedáloknak mindössze két állása van: vagy teljesen be vannak nyomva, vagy hozzájuk sem érnek. Emiatt minden utazás izgalmas hullámvasutazássá válik a dimbes-dombos utcákon. A lapos részen, ahol többsávos utak is vannak, pedig a gyorsulási versenyektől sem riadnak vissza, természetesen utasokkal a fedélzeten. Néha igazi kihívás az üléseken maradni. További érdekesség, hogy nem mindig csukják be az ajtókat. Ez akkor különösen izgalmas, ha mondjuk az alsó lépcsőn egy 30 kilós motyót próbálsz meg magaddal együtt a buszon tartani a nyitott ajtóban, miközben a sofőr a lelket is kipréseli a kisbuszból a szerpentinen. A buszokon kívül vannak collectivók, azaz iránytaxik is, de ezek útvonala tényleg csak a helyiektől vagy a sofőröktől deríthető ki.

Azért sajnos itt is vannak problémák. Főleg a lapos rész elég dzsuvás, és sok a nagyon furcsa arc. Sokak szerint nem túl biztonságos hely, nagyon észnél kell lenni, főleg éjszaka. Az éjszakai élet miatt azonban érdemes vállalni a rizikót. Vannak terek, amik este megtelnek iszogató emberekkel, teljesen olyan hangulata van, mint az Erzsébet térnek, csak a környék szebb. Nem is beszélve a bárokkal teli utcákról, meg néhány jobb fekvésű kilátóhelyről, amelyek este telnek csak meg igazán élettel.

Már ideérkezésem előtt is sokakkal találkoztam Valparaisóból. Tőlük csupa jót hallottam a városról, de csak most kezdett el leesni, hogy mennyire sokat használták a bohém kifejezést. És tökéletesen igazuk volt. Azon kívül, hogy Valparaiso egy gyönyörű és nagyon egyedi város, rengeteg, szinte felfedezhetetlen mennyiségű részlettel, a városra és az itt lakókra tényleg a bohém a legtalálóbb jelző.

Már írtam arról, hogy a street art, elsősorban a graffiti mennyire megy Valparaisóban. Jöjjön most egy kis ízelítő arról, hogy a madarak hogy jelennek meg a falakon a street art chilei fővárosában (Santiagóban is vannak jó dolgok bőven, de Santiagóban nem határozza meg ennyire a városképet). Közel sem teljes a lista, csak amit jártam-keltemben láttam, szóval valószínűleg jóval több és érdekesebb madaras festést lehet látni személyesen.

Bármerre jártam eddig, mindenkinek azt mondtam, hogy Budapest a világ legjobb városa, legalábbis nyáron. Barcelona esetleg versenyre kelhet vele, de még tengerpart nélkül is utcahosszal veri Budapest (szerintem). Szóval eddig ez volt a két kedvenc városom, de mostantól Valparaiso is ott lesz a sorban, amikor fel kell sorolnom, hogy melyek a világ legjobb városai nálam.

Valparaiso, vagy ahogy a helyiek hívják, Valpo vagy Puerto, egyszerűen zseniális hely, ráadásul a világörökség része. Egy kicsit olyan, mint egy favela, egy művésztelep, egy szép mediterrán falucska és egy hippi kommuna tökéletes keresztezése, csak elég nagyban, tengerparttal és kikötővel. Nagyjából két részre osztható: a kikötő körüli tengerparti, lapos részre és a lapos részt körülvevő hegyekre. A lapos rész se rossz, bár kicsit koszos és zsúfolt, de találni szép tereket, érdekes épületeket meg ilyenek, de a lényeg a hegyi rész. A meredek lejtők miatt teljesen random vannak egymásra építve a színesebbnél színesebb épületek, a rozsdás bádoglemez bodegáktól elkezdve a többemeletes, a város fénykorában épült és szebb napokat is látott díszes bérházakon át az elegáns és stílusos palotákig.  Ezek között kanyargós és meredek utcák, lehetetlen alakú szűk sikátorok és lépcsők veszik át a többsávos utak helyét. A lustábbak néhány pesóért a több mint tíz, mini budavári siklóra emlékeztető felvonóval spórolhatják meg az emelkedőt a magasabb részekre. Mindenhonnan szuper a panoráma és rengeteg a zöld.

A városképen kívül Valpo talán leginkább a graffitikről híres. Az egész a 60-as években kezdődött egy nagyobb projekttel, amikor csak néhány nagyobb falat pingáltak ki. Ez annyira jól sikerült, hogy egyre több igényes falfestés tűnt fel a városban. Ahogy egyre inkább a város ismertetőjelévé kezdtek válni és kezdtek egyre több turistát vonzani, robbantak be igazán a graffitik. Az illegalitásból egyre inkább kimozdulva lassan már-már iparággá növi ki magát. Manapság már egyetlen magára valamit adó hotel- vagy étterem tulajdonos sem engedheti meg magának, hogy ne kérje fel valamelyik menőbb utcaművészt az épület kifestésére, de sok magánház tulajdonosa is így tesz, úgyhogy egyre csak szaporodnak az igényesebbnél igényesebb falfestések.

Mindez alapból is elég lenne, de nem ez teszi igazán különlegessé a várost. Habár a város leginkább a szuper graffitijeiről híres, de nagyon úgy fest, hogy szinte mindenki kényesen ügyel rá, hogy megnézze a házát mindenki, aki elmegy mellette, ezért valami kis aprósággal vagy valami nagyobb alkotással, graffitivel, mozaikkal, szemétből készült szoborral, vagy ilyesmivel csinosítgatják az otthonukat és környéküket. Ráadásul mindezt az esetek túlnyomó többségében baromi stílusosan és nem csak ott, ahol turisták járnak. A legkevésbé turistás részeken is egy-egy utcában annyi jobbfajta graffitit vagy mozaikot lehet látni, amitől más helyen már egyből helyi nevezetességé avanzsálna a környék, de Valparaiso teljesen más szint, itt ez a kötelező minimum.

Nagyon sok a turista, de baromi jó dolog, hogy akárcsak Budapesten, itt sem tudta átvenni a hatalmat a város felett a turizmus. Valparaiso tele van programmal, a bárok nagy részében élő zene szól, rengeteg kiállítás, múzeum és műhely várja nem csak a turistákat. Jobb napokon egymást érik az ilyen-olyan utcai koncertek. Ráadásul az éjszakai élet is nagyon erős és változatos, legalábbis dél-amerikai viszonylatban.

Mégis talán a legjobb program csakúgy elveszni a szűk sikátorokban délutánonként. Szinte minden panorámásabb helyen fiatalok vagy kevésbé fiatalok zenélgetnek, vagy iszogatnak vagy csak simán nézik a naplementét, úgyhogy újdonsült helyi cimboráimmal néha én is így tettem, miután megmutogatták a kedvenc helyeiket. Baromi jó kis város Valparaiso, van valami különleges hangulata. Kicsit olyan, mint a Lakótársat keresünk film városban (Barcelonában) játszódó részei, de mégis teljesen más.

A szuper, de azért elég fárasztó patagóniai bő hónap után visszatértem Santiagóba kipihenni a májkrémdiéta, a patagóniai nyár és az egy hónapig napi minimum 15 km séta fáradalmait. Gondoltam megengedek magamnak egy kis relatív luxust és a kényelem, meg a pihenés érdekében airbnb-zek egyet és kiveszek egy szobát. Még sose airbnb-ztem, ideje volt kipróbálni, mielőtt továbbindultam volna az óceánpartra.

Mivel általában mindig a legolcsóbb szállást keresem, aludtam már egy-két elég tré helyen, de első airbnb-s élményem minden eddigi rekordot megdöntött. Még az eddigi negatív csúcstartó kairói szállás is Gresham palotának tűnik ehhez képest, amit az éjszaka közepén úgy kaptunk meg, hogy előttünk egy órával még egy egyiptomi szerelmespár használta szerelmi fészeknek a négy négyzetméteres lyukat, és naná, hogy a kedvünkért nem takarítottak ki utánuk. Nem részletezném. Amikor betoppantam a szállásomra Santiagóban, teljesen olyan volt, mintha valami filmbe csöppennék bele, legalábbis nekem egyből a Trainspotting című film ugrott be, amikor megláttam a lakást. A hangulata, a lepukkantsága és az iszonyatos retek miatt. És nem csak a lakás, hanem a lakók miatt is. Az is erősített a képen, hogy érkezésemkor éppen szívtak a srácok, de mint utólag kiderült, ez nem számított olyan különleges eseménynek, gyakorlatilag néha ez volt a teljes napi programjuk. Az ismerkedésnél a honnan jöttél utáni első kérdés már a drogokra vonatkozott. Első este nekiálltam megfőzni a vacsimat egy olyan retkes konyhában, hogy olyat én még nem láttam, pedig éltem már egy halom fiatal sráccal egy fedél alatt. Amíg én egy kis zöldséges rizst főztem, a srácok valami füves-tejes főzetet készítettek. Amikor másnap a városnézős köröm után visszaértem, és udvariasságból megkérdeztem, hogy mi a pálya, elkezdték ecsetelni, hogy az előző napi főzet mennyire kiütötte őket és egész nap csak hallucináltak. Azért nem volt olyan szörnyű, egész viccesek voltak a srácok, meg egész jól eldumálgattunk néha. Najó, tényleg nem volt olyan vészes, erősen indítottak, de a második-harmadik naptól már erősen visszavettek a tempóból, sőt, a hétvégi házibulira ki is takarítottak. Ha az érkezésem nem is ért annyit, azért legalább a házibulira összekapták magukat, egész tűrhető állapotúvá varázsolták a helyet, még a konyhát is. A házibuli meg egész király volt, úgyhogy a kezdeti meglepetés ellenére végül azért egész jól éreztem magamat a Trainspottingban, a végén azért csak puszival meg öleléssel búcsúztunk.

Főleg verekedő déli óriáshojszák (Southern Giant Petrel) és iszonyatosan cuki, lábemelgető meg vakaródzó Bonaparte-partfutók (White-rumped Sandpiper). Azt nem tudtam fotózni, amikor némi tanakodás után úgy döntött a harmincas Bonaparte-partfutó csapat, hogy nem vagyok veszélyes és átgázoltak rajtam. Nem szó szerint, de nagyon közel.