Montevideóba érkezésem előtt, még Chilében mondta néhány uruguayi cimbora, hogy mennyire szerencsés az időzítésem, mert még pont el fogom csípni a montevideói karnevál végét. Mivel eddig csak a riói karneválról hallottam, lélekben elkezdtem készülni kamionokon táncoló cérnatangás lányokra, szambára és hajnalig tartó utcabulikra. Érkezésem után kiderült, hogy a montevideói karnevál (egy-két utcai felvonulást leszámítva) nem a szinte meztelen táncoslányokról szól, hanem a humoristák és a hagyományos előadóművészek mellett főleg a murgákról.

A murga egy előadói/zenei műfaj a spanyolnyelvű világban, de ez a nevük a műfajban utazó társulatoknak is. Országonként változnak a jellemzőik és a népszerűségük, talán a legnépszerűbb és leghíresebb az uruguayi változat. Az uruguayi murgákban egy csoport főleg férfi beöltözik minél feltűnőbb, minél színesebb ruhába, feltűnő arcfestéssel, aztán zenélnek, táncolnak és énekelnek a színpadon. Az énekek között rövid szöveges részek vannak, murgánként változik, hogy milyen arányban. Egy murga előadása egy óránál rövidebb és a műsornak vannak fix pontjai. Ilyen például, hogy a műsor végén a murga lemegy a közönségbe, aztán köztük és velük énekelnek meg táncolnak. A műfaj népszerűsége talán annak köszönhető, hogy nem klasszikusokat adnak elő, hanem mindig aktuális, főleg politikai témákat dolgoznak fel, a murgák zenés és humoros stílusában.

A montevideói karnevál mintegy negyven napja alatt az ország legjobb murgái versenyeznek egymással a város különböző helyszínein. Már csak azért sem hasonlít a rióira, mert az előadások nem az utcán vannak, hanem a városban elszórt színpadokon, belépőért lehet megnézni őket. A népszerűségükről sokat elárul, hogy a karneválra több belépőt adnak el, mint az uruguayi focimeccsekre egy teljes szezonban (és az uruguayi focimeccseken nem kétszázan lézengenek a lelátókon). Mivel ilyen népszerű az esemény, és aktuálpolitikai témáktól sem mentes, megesik, hogy egy-egy miniszter élőben nézheti az első sorból, ahogy éppen őt figurázzák ki.

Montevideóban egy olyan zenészlakásban sikerült megszállnom, ahol mindegyik másik vendég kizárólag azért jött Uruguayba, hogy megnézze a karnevált, azon belül is a murgákat, úgyhogy akarva-akaratlanul is sikerült elég sokat megtudnom a dologról. A szálláson lakó többi srác többsége Chiléből érkezett, ahol olyan tíz évvel korábban jött létre az első uruguayi murga egy uruguayi murga-sztár közreműködésével. Azóta nagyjából tíz ilyen alakult. A chilei lakótársaim mindegyike valamelyik murgában játszott, Montevideóba az élményen kívül tanulni is jöttek. Teljesen rá voltak pörögve a karneválra, és mindig hívtak magukkal murgát nézni, így néhány este velük tartottam. Nyilván nem értettem mindent az előadásokból és ami poént felfogtam, azok közül se ismertem soknak a hátterét, de a srácok lelkesedése kifejezetten szórakoztató volt és sokat emelt az élményen.

Uruguay-t régen úgy emlegették, hogy Dél-Amerika Svájca, és állítólag még most gyakran mondogatják, teljes joggal. Nagyon gyakran rácsodálkoztam Montevideóban, hogy mennyire rendezett város, hogy milyen szép és rendben tartott parkok választják el az olyan pálmafás sugárutakat, amilyenekre bárhol büszkék lennének a világon. A városnak van egy nagyon hosszú tengerpartja felszerelt és tiszta strandokkal és egy, a part teljes hosszán végigfutó menő sétánnyal. Azok az épületek, amik miatt kiérdemelte Uruguay a Dél-Amerika Svájca címet még megvannak és kiegészültek jónéhány újdonsággal is. Szóval a város nagyobbik része nagyon rendben van.

Szokásosan hitvány minőségű képek

Montevideo érdekes hely, az elmúlt hónapok alatt sehol sem éreztem magam annyira biztonságban, mint általában Montevideóban, de néha olyan helyeken is át kellett haladnom, ahol jobban kapkodtam a lábam, amikor keresztülhaladtam, mint eddig bárhol Dél-Amerikában. Mondjuk a helyiek szerint értelmetlenül aggódtam, mert a bokáig érő szemétben a padkán grillező félmeztelen széttetovált baseball sapis fukszos srácok ijesztőnek tűnhetnek, de valójában nem ártanak senkinek. Az is igaz, hogy az ilyen helyek erős kisebbségben vannak a tiszta és szép helyekhez képest és el lehet kerülni őket, de azért vannak ilyenek is. Mondjuk Pesten is vannak olyan részek bőven, ahova azért nem szívesen vinnék turistákat.

Uruguayról, így Montevideóról is két dolgot tudtam mielőtt ideérkeztem. Najó, több dolgot tudtam, de két dolgot hallottam szinte folyamatosan, ha Uruguayra terelődött a szó, mégpedig hogy mindenki matézik és hogy legális a fű. És tényleg talán ez a két dolog tűnik fel a leginkább (Argentínában is sokan matéznak, de nem mindenki és nem folyamatosan). Egyszer végigszámoltam a tengerparti sétányon, a ramblán, és az emberek ~80%-a matézott. Az öt perces mintavételem alatt csak egyszer éreztem fűszagot. Habár a mintavételi időszakon kívül, és csak egyszer, de láttam ránézésre hatvan körüli nagymamit is füvezni. A barátnőivel ült egy padon a tengerparti sétányon, természetesen matéztak, miközben egyikük szívta a spanglit. És ez a kis nagymami csoport meg is testesítette azt az életérzést, ami sugárzik Montevideóból. Távolról látszik, hogy baromi jól érzik magukat és nem idegeskednek semmin, csak élvezik az életet. Mondjuk egy olyan városban, mint Montevideo, nem is nehéz. Minden zöldfelület (nagyon sok a zöldfelület) megtelik délutánonként emberekkel, fiatalokkal, öregekkel, családokkal, hozzák a maté szettjüket, aztán olvasgatnak, beszélgetnek, sportolnak, zenélgetnek meg ilyenek. Az a benyomásom, hogy az egész város kivonul délutánonként a közterületekre. Ha nem mennek el a parkig, akkor csak a ház elé rakják ki a kempingszékeket és a platánfák árnyékában szürcsölik a matét, miközben nézik az utca eseményeit vagy cimbiznek a szomszédokkal. Vagy ha nincs kempingszék, - ahogy a szállásadóim is majdnem minden délután - egy párnára vagy csak simán a kőre ülnek a ház elé sakkozni vagy gitározgatni, néha egészen hajnalig.

És akkor nem is írtam még a rengeteg múzeumról és kiállításról, vagy arról, hogy Montevideo egy nagyon szabad város, például nem tilos az utcán inni. Érdekes, hogy füvezni és inni is szabad az utcán, mégsem süllyedt teljes káoszba Montevideo, hanem megmaradt egy nagyon kellemes városnak. Valamit nagyon jól csinálnak.

Chile teljesen nyugatias ország. Néhány helyet leszámítva abszolút biztonságos is. Az emberek kedvesek és segítőkészek. Mivel teljesen kényelmes ország, nem sok olyan infóm van, ami megkönnyítené az utazó dolgát, mert az alapból is nagyon könnyű Chilében, de azért leírok pár apróságot, hátha hasznára lesz valakinek.

Pénzváltás, pénzfelvétel: A pénzváltás teljesen sima ügy. Kis árfolyamkülönbség, nincs fix költség és nem egy vagy két pénzváltó van nagyvárosonként, hanem sok. Pénzfelvételnél itt is levesznek összegtől függően kábé két ropival a helyi bankok az otthoni bank sarcain túl, viszont nagy előny, hogy itt nincs (vagy legalábbis én nem találkoztam vele) tranzakciónkénti limit, mint például Argentínában.

Utazás: A busz a leggyakoribb. Olcsó és nagyon jó minőségű. Igaz ez a helyi és a távolsági közlekedésre is. Ráadásul a legtöbb helyre nem napi két busz megy, hanem egész sűrűn járnak még úgy is, ha néha alig pár utas utazik rajtuk. Ahova meg tényleg csak napi egy-két busz megy vagy még annyi sem, ott tökéletesen működik az autóstop.

Amerre jártam, láttam collectivókat, azaz iránytaxikat is. Ezek az általában fekete kocsik a tetejükön számmal jelzett útvonalon köröznek, és meghatározott díjért, a buszjegynél kicsit drágábban visznek el az útvonalukon bárhova. Leinthetőek bárhol, a beszállás kizárólag a jobb oldalon történik és nem mindig tartják be a maximum négy utas szabályt. Egy olyan közlekedési forma, ami nemcsak gyors, de össze is hozza az embereket.

Tipp: A Sky Airline cég néha meglepően olcsón árul belföldi és pár környező ország célpontjaira szóló nem fapados repjegyet. Értsd: nincs szívózás a kézipoggyász méretével, a jegyben alapból benne van egy feladandó 23 kilós poggyász (legalábbis most, 2017 elején) és nem kötözködnek, ha néhány kilóval túllóg a határon a bőrönd.

Szolgáltatások: Minden könnyen elérhető, beszerezhető, nagy a kínálat. A végtelen számú utcai árusnak köszönhetően sokszor egy lépést sem kell tenni egy kis frissítőért, nasiért vagy egyéb apróságért. Ha másra is szükség van, akkor a boltok nyitvatartására nem lehet panasz, nem sziesztáznak és egész kényelmes időpontokig nyitva van minden. Vasárnap azért sok bolt bezár, de nem minden.

Árak: Chile drágább, mint Magyarország, de sokkal olcsóbb, mint Argentína vagy Uruguay. Itt legalább nem pörkölődött le a szemöldököm, amikor megláttam az árakat. Egyedül a cigi drágább, a többi dolog max ugyanannyiba kerül forintosítva, mint a másik két országban, de a dolgok többsége sokkal olcsóbb (legalábbis most, 2017 elején).

• Felvágottak, sajtok: 1000 Ft/kg-tól
• Coca-Cola 1,5 l: 600 Ft
• Zöldségek, gyümölcsök, hentesáru: kb. magyar árak, néha kicsit drágább (a sertés sokkal drágább)
• Bor: teljesen oké minőségű 2 literes dobozos 1100 Ft-tól, teljesen iható üveges (0,75l) 700 Ft-tól. (Ja és egy tipp. Habár a szupermarketekben is egész olcsó a söci meg az ital, érdemes benézni az italboltokba (botilleria) is, mert ott néha még barátibb áron adják a szeszt.)
• Sör (nem kézműves): botilleriában vagy boltban 300 Ft/litertől, kocsmában 700 Ft/litertől
• Hotdog: utcán 250/350 Ft-tól
• Napi menü étteremben: 1500 Ft-tól

Helyi italkreálmányok: Hogy ne tűnjek teljesen elfogultnak, meg hogy minden csak szép és jó, írok egy kicsit a helyi italkreálmányokról is. Ott van például a Pisco, egy szőlőből készült tömény. Magában, vagy citromlével keverve, a Pisco Sour egész finom, de nagyon népszerű a sprite-tal vagy kólával kevert változat. Ezek egyszerűen szörnyűek.

Vagy ott van a másik nagy kedvenc, a terremoto. Ez egy édes fehérbor alapú ital, helyenként változik a pontos összetétele, de általában grenadine-nal és ananászfagyival keverik, sokszor tejszínhabbal megspékelve. Chilében baromi jók a borok, még a legolcsóbb papírdobozos bor is simán hozza azt a minőséget, hogy jobb magában, mint fröccsösítve, erre képesek ilyen alapanyagból egy olyan rettenetet létrehozni, mint a terremoto. Íme:

Persze az is lehet, hogy ez egy olyan nagy össznépi szívatás a turistáknak, mint amikor néhány spanyol srácnak beadtam, hogy mi az atomerős mini macskapöcse paprikát esszük úgy, mint az ők az olívabogyót. Miután fintormentesen lenyomtam egyet szemléltetésképpen, biztattam őket, hogy nyugodtan fogyasszanak, majd óvatosan kislisszoltam a mosdóba sírni. Miután nagy nehezen sikerült annyira leöblíteni a cuccot, hogy már tudtam lélegezni, visszamentem hozzájuk. Gyönyörű látvány volt a négy vörösfejű fuldokló spanyol, ahogy épp dúlják fel a konyhát valami kenyérféleség után kutatva. Persze aztán mondtam nekik, hogy csak vicceltem, nem vagyunk azért ennyire kemények. Hogy mivel szívattak vissza utána, az már egy másik történet. Szóval szerintem a chileiek is valami ilyesmi szívatásnak gondolhatják a terremotót, csak kicsit nagyobb, össznépi szinten űzik. Nagyon közel áll az emberiség elleni bűntetthez. Legalábbis sokkal közelebb, mint bármi ihatóhoz. 

Ezúton is bocsánat, ha valakit megbántottam ezzel, de a nemzetközi utazóközösség nagy többsége, legalábbis akikkel beszéltem, maximálisan osztják a véleményemet a terremotóról (kivéve az új-zélandi Sean-t, de ő alapból is egy kicsit őrült volt).

A Campana Nemzeti Parkban megejtett kétnapos, nem túl hatékony megálló után immár harmadszor érkeztem Santiagóba. Santiago teljesen jó hely. Olyan, mint egy nyugat-európai nagyváros némi latinos káosszal megfűszerezve, de talán emiatt lesz egyedi hangulata. Az arab világ szegényebbik felének legpukkantabb fedett piacaira mind megvilágításában, mind higiéniai körülményeiben erősen hajazó igénytelen csarnokok tökéletesen megférnek a gyönyörűen karbantartott parkok, a bármelyik világvárosba beillő üzleti negyed, Sanhattan, vagy a hangulatos Bellavista kerület színes, graffitikkel telefújkált utcái mellett. De van történelmi városközpont régebbi épületekkel és a pesti belvárost idéző épületekből álló zsúfoltbevásárlónegyed is. Rengeteg a múzeum, Santiago belsőbb részeiben lépten-nyomon modern és kevésbé modern szobrokba, ilyen-olyan instalációkba lehet belebotlani. Kis túlzással van minden.

Santiagóban az utcán, főleg a belsőbb, tömöttebb részeken úgy éreztem magam, mintha egy nagyvárosnyi cirkuszban és/vagy vásárban lennék. Rengetegen próbálnak valamivel egy kis pluszt vagy épp az egyetlen bevételüket megszerezni. (Ez amúgy más chilei városokra is igaz.) Bármerre jár az ember, minden tele van útszéli árusokkal, akik egy kis pokrócról áruljak azt, amiben éppen utaznak. A többség valamilyen olcsóbban beszerzett dolgot, ételt, italt, ruhákat, elektronikai cuccokat kínál, míg valaki plüssbábukat, amiket a felesége csinál, valaki saját maga készítette szobrokat vagy karkötőket, míg más alapfelszerelést a füvezéshez. Vagy otthon csinálnak empanadát, szusitálakat, tacókat, esetleg jégkrémet, és ezek eladásával próbálnak egy kis extrához jutni. Vannak, akik a kereszteződésekben próbálnak üdítőt és nasit rásózni az autósokra vagy tűzzsonglőrködéssel, valamilyen performasszal vagy tangóval próbálnak néhány peso-t szerezni amíg a lámpa piros. Mások, például artisták, brékesek vagy egyszerre három, a testükre erősített dobot kézzel-lábbal verő zenészek cirkuszba illő produkcióval keresik a kenyerüket a népszerűbb negyedekben .

Ha nem is legdurvább attrakció, de mindenképpen említésre méltó volt az a kábé ötven körüli hölgy, aki chilei mulatós zenére nyomta a valahol az arab hastánc és a hiphop között félúton lévő koreográfiáját a santiagói nagyérdemű szórakoztatására egy zsúfolt sétány közepén. Az is meglepő volt, amikor a metrón egy srác vallásos témájú énekeket tolt gitárral kísérve és közben fel-alá járkálva buzdította az embereket, hogy énekeljék vele a refrént. Volt, aki csatlakozott, és amikor befejezte a produkciót, olyan ovációt kapott, amilyet bármelyik kezdőbb zenekar szívesen fogadna.

Tudom, hogy ez nem chilei sajátosság, hanem kisebb-nagyobb mértékben mindenhol jelen van, de Santiago utcáin nagyon szembetűnő. Erre kevésbé nyitott személyeknek néha zavaró lehet, de nyilvánvalóan nem jókedvükből próbálnak így pénzt szerezni. Nem tudom a hátterét az egésznek, meg nem élek itt, hogy bármit is tudjak az egészről, de azért néhány apróság feltűnt. Például nem láttam olyat, hogy bármelyik árust, vagy előadóművészt vegzálná valaki. A metróról és a buszról sem küldik le őket, még fizetniük sem kell a jegyért. Meg talán azt is érdemes leírnom, amit egy chilei cimbora mondott: szerinte az, hogy a kevésbé jósorsú emberek egy kis pluszbevételhez tudnak jutni ilyen vagy olyan módon, talán jótékony hatással van a bűnözési statisztikákra, és talán kevesebb a hajléktalan is annál, mint amennyi lehetne.

Habár zsúfolt és néha szmogos, azért nem lehet olyan rossz Santiagóban lakni. Kényelmes város, minden könnyen beszerezhető, egyszerűen elérhető és szinte minden van. A közlekedés olcsó és logikus, nagyon könnyű kiigazodni rajta. Latin viszonylatban tisztaság van. Az éjszakai élet is elvileg nagyon jó, bár erről nem tudok érdemben nyilatkozni. Az eddig megismert santiagóiak szerint több bulis negyed is van, de én leragadtam Bellavistánál, úgyhogy a teljes képről fogalmam sincs. Bellavista viszont nagyon király. Egy kisebb városrész tele színes egy-két szintes épületekkel, amelyek túlnyomó többsége bolt, étterem, kocsma, diszkó vagy ezek valamilyen keveréke. A nagyobb létszámra szabott, kábé egyforma ivócsarnokok mellett sok egészen hangulatos és egyedi bár színesíti a képet.

Részben azért is jöttem az óceánpartra, mert nagyon akartam látni inka csért. Szerencsére bőven van belőle errefelé. Sokkal jobban néz ki, mint a könyvben és szerencsére elég bizalmas és fotogén is. Az inka cséren kívül akadt azért más madár is.