Montevideo után az uruguayi óceánpart felderítésére szántam egy kis időt. Több megállót beiktattam, láttam kevésbé érdekes helyeket, mint például Punta del Estét, ami egy luxus üdülőparadicsom, mindenhol precízen egyenlő hosszúságúra vágott fűvel, és elitebbnél elitebb toronyházakkal. Itt van az a kéz szobor, amit az első képek között dob ki a google, ha az Uruguay szóra keresel. Ezen és az épülőfélben lévő Trump tornyon kívül mást nem is emelnék ki.

Punta del Este-től keletebbre haladva viszont már egészen érdekes és izgalmas az óceánpart. Természet, világító tenger, hippik és végtelen lazulás. Például Cabo Polonio, egy kis félszigetre épült falucska egy nemzeti parkban. Autóval nem lehet megközelíteni, a látogatókat egy 6 km-re lévő látogatóközpontból hordják átalakított teherautók a "főtérre". A falucska teljesen random bungalókból áll, amiknek a túlnyomó része természetesen szállásként vagy vendéglátóhelyként üzemel. Sok művész is megfordul errefelé, úgyhogy a szedett-vedett bungalók azért szépen ki vannak dekorálva. A hely hangulatának megfelelően rengeteg a hippi, de szörfösből és csak simán kikapcsolódásra vágyó utazókból sincs hiány. Azokban a házakban, amiken nincs napelem, áram sincs (azért van ahol igen, de a helyek többségén vagy van napelem vagy nincs áram). Mivel nem nagyon van elektromosság, a fényszennyezés is minimális, ami miatt az éjszakai égbolt egészen lenyűgöző és a hely adottságai teljesen egyedivé varázsolják az éjszakai életet. Cabo Polonio környékén érintetlen homokos strandok és homokdűnék vannak mindenhol. A tengerben mindegyik szigetet fókakolóniák népesítik be, amiknek a lakói néha a félszigeten is tiszteletüket teszik.

Vagy ott van a Cabo Poloniótól néhány kilométerre keletre található Barra de Valizas. A tengerparti dűnesoron keresztül gyalog is megközelíthető Cabo Polonióból, bár a végén át kell gázolni egy patakon, ami dagálykor egész izgalmas tud lenni. Barra de Valizas nagyon hasonlít Cabo Polonióra. Kevésbé vadregényes, de mindenképpen megéri a vizitet. Nagyobb, van áram és víz, megközelíthető autóval, vannak boltok és sok az étterem és a bár.

Ha az uruguayi strandokat veszi célba valaki, akkor ha lehet, az ausztrál nyár főszezonjában, azaz január közepe és február vége között tegye. Március beköszöntével egyszerűen megáll az élet, a látogatók létszáma annyira lecsökken, hogy szinte több a helyi, mint az idegen. Így is baromi jól éreztem magamat, mert gyönyörű és baromi hangulatos a hely. Meg az se volt rossz élmény, amikor egy hippi kempingben a tűz körül összegyűlt utazókkal és életművészekkel hajnalig hallgattuk egy hetvenéves anarchista uruguayi nagymama történeteit, vagy amikor egy brazil művész tartott spontán gitárestet a tengerparton az éppen arrajáróknak, de csak elképzelni tudom, hogy mekkora menőség lehet amikor tele van a hely élettel. Bár most biztos nagyon bánnám, ha főszezonban érkeztem volna és az amúgyis egyre szűkösebb költségvetésemet megterheltem volna egy hét bulizással.

És a világító tenger, azaz a Noctilucas

Az uruguayi tengerpart Punta del Este-től keletre eső része a világnak azon kivételes helyei közé tartozik, ahol néha fluoreszkál a tenger. A jelenséget noctilucasnak hívják és egy noctiluca nevű, tengeri egysejtű okozza. A noctiluca egy algával él szimbiózisban, aminek van egy enzimje, ami oxigénnel érintkezve fényt bocsát ki. Ennek az a következménye, hogy amikor a noctilucák tömege a part és felszín közelbe jut, a parton megtörő hullámok világítanak. Ha valaki a lábával juttat oxigént a noctilucákkal teli vízbe, magyarul belelép a tengerbe, akkor azt is felvillanással reagálják le ezek az egysejtűek. Olyan lehet, mint a lépésre felvillanó diszkópadló a nyolcvanas években, csak sokkal menőbb és biztos, hogy baromi jól el lehet szórakozni vele.

Viszont sajnos nem mindig látható a noctilucas. Minden este és néha hajnalban is szorgalmasan kisétáltam a tengerpartra, hogy megnézzem a noctilucas-t, de sajnos nyolc nap alatt egyszer sem sikerült találkoznom vele (egy helyi szerint az volt a probléma, hogy a világosabb éjszakákon nem nagyon emelkednek fel a felszínre ezek az egysejtűek, és természetesen pontosan a telihold környékére sikerült időzítenem a látogatásomat). De sebaj, legalább van még egy okom, hogy egyszer majd visszatérjek, de akkor már az ausztrál nyárban és újhold környékén.